Auschwitzi deportáltak a Gulágon

Vélhetőleg erőteljesen módosul a náci haláltáborokat felszabadító „romlatlan Vörös Hadsereg” képe, az eddig feltárt adatok szerint ugyanis csak a Magyarországra hazatérő holokauszttúlélők közül tíz-tizenötezer embert vittek szovjetunióbeli kényszermunkára – nyilatkozta a MAG-nak dr. Szita Szabolcs, a Magyar Auschwitz Alapítvány tudományos vezetője. Kutatásai szerint arra is volt példa, hogy egy Magyarországra érkező, túlélőket szállító szerelvényt térítettek el kelet felé.Dr. Szita Szabolcs májusban publikálja kötetét Magyarok az SS mauthauseni lágerbirodalmában címmel. A XX. Századi Intézet és a Történeti Hivatal támogatásával a Szorakész (Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) rendezésében lezajlott kétnapos konferencián a náci haláltáborokból hazatért magyar zsidók és munkaszolgálatosok sorsának egy, a szélesebb közvélemény előtt alig ismert részletére, a Szovjetunióba való továbbdeportálásukra derített fényt előadásában a történész, akinek közel tízévi munkája fekszik a kiadás előtt álló műben. A megjelenő monográfia tanulható és tanítható kézikönyvként szerepel majd az oktatásban.Arról még nincsenek adatok hogy, öszszesen hányan tértek haza, és ebből hányan váltak újból áldozatokká, illetve hogy mennyi más országbeli – például cseh, szlovák, lengyel – zsidó került hasonló helyzetbe, de Szlovákiában például több pogrom is volt a kommunisták bátorításával, hiszen az ottani zsidók többszörösen bűnösnek számítottak Sztálin tanítványainak szemében, mivel többségük magyar anyanyelvű volt, és a polgári középosztályhoz tartozott. – A kommunisták zsidó arcátlanságnak tartották, hogy a túlélők visszakövetelik tulajdonukat – teszi hozzá a kutató.Míg az amerikaiak, a britek és a franciák által megszállt övezetekben a deportáltakat tisztességes elbánásban részesítették, orvosi ellátást, élelmiszercsomagot, ruhaneműt, takarókat kaptak, a Magyarországra és más közép-európai államokba hazatértek egy részét a Vörös Hadsereg, illetve az NKVD (szovjet politikai rendőrség) fogolyszedői különféle gyűjtőtáborokon keresztül a Szovjetunióba hurcolták. Természetesen vagonokban, embertelen körülmények között; sokuk már útközben meghalt. Arra is volt példa, hogy egy Magyarországra érkező, túlélőket szállító szerelvényt térítettek el kelet felé.A zsidókkal való bánásmód semmiben nem különbözött attól, ahogy más nemzetiségű foglyokkal bántak: az amerikaiaktól kapott ellátmányt elvették, a koncentrációs táborra hivatkozás a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta pozitívan a szerencsétlen emberek sorsát. Rákosi Mátyás 1945 nyarán segítséget ígért ugyan, de ennek teljesítéséről nincs semmilyen adat – mondja Szita -, néhány kommunista vezetőn kívül senkit nem hoztak ki. Mint mindenkit, a fogságba került magyar zsidókat is fizikai állapotuk alapján szelektálták, az egyetlen szempont az volt: alkalmasak-e még munkavégzésre a szovjet lágerekben. Kiszállításuk közben az átmeneti gyűjtőkben magyar politikai emigránsok nyugtatgatták őket, hogy a törzstáborokban majd igazolják és hazaengedik őket, ez azonban nem történt meg. A szűrőtáborokban a magyar vagy az európai helyzetet egyáltalán nem ismerő politikai tisztek elé kerültek, ha zsidó kihallgatót kaptak, akkor pedig azért váltak gyanússá, mert az asszimilálódott magyar zsidók nem beszéltek jiddisül, illetve azért, mert túlélték a borzalmakat: az NKVD szemében ez már kémkedéssel is felérhetett.Ez idáig 126 kisebb-nagyobb szovjet táborközpontból van adat magyar zsidók fogva tartásáról. Sokak fájdalmát fokozta, hogy a náciknál megismert kápórendszerhez hasonlóan itt is a foglyok közül kikerült egyének, mégpedig gyakran németek (!) parancsuralma alá jutottak. Néhányan a Németországból erőszakkal elszállított repülőgép-konstruktőrök és a technikai személyzet lakóházait építették, illetve szolgálták ki; ezen személyek jobb ellátást kaptak ugyan, megalázó helyzetük miatt azonban egy Moszkva közeli telepen éhségsztrájkba kezdtek. Bár 1946-tól megindult a magyar foglyok hazaengedése, zsidók közöttük alig voltak, sokszor minőségi munkájuk miatt tartották vissza őket. 1947-ben a Képes Figyelő című hetilap – talán válaszként a feszültségre – propagandariportot készített egy orosz táborból hazatért egykori deportált nővel. Beszámolója szerint Auschwitzból az oroszok kórházvonaton elszállították őket, majd gondos ápolás, feltáplálás következett. A cikkben tízezer magyar zsidó nő sorsáról van szó, ők állítólag igen kényelmes feltételek közt élhetnek és dolgozhatnak. Hogy miért volt szükség „ápolásukra” az olykor négy-ötezer kilométerre lévő táborokban, arra az írás természetesen nem ad választ. Más sajtóhírek szerint még 1948 szeptemberében is magyar zsidók „tartózkodtak” Vorkután (Kelet-Szibéria), Taskentben (Közép-Ázsia), Kemerovóban és Sztrijben (Ukrajna).Bár 1945 tavaszától a szovjet sajtó is rendszeresen tálalta a náci népirtás eseményeit, mindez jottányit sem változtatott a szovjet lágerekben sínylődő magyar zsidók sorsán. Az eddig feltárt adatok szerint a szovjetek által elfogott és kiszállított emberek közül még 1955-ben (!) is tértek haza Magyarországra. Már persze azok, akik túlélték. Az NKVD elhurcolta például a haláltábort túlélő Andorka Rudolfot és Bakay Szilárdot (utóbbit ki is végezte). Ugyanerre a sorsa jutott Lajos Iván pécsi egyetemi tanár is.Lajos Iván két kiadásban és nagy példányszámban elfogyott művében már 1939-ben megjósolta a nácik háborús vereségét. Páratlan előrelátását a Gestapo sem felejtette el, és 1944 tavaszán, Magyarország megszállását követően Mauthausenbe deportálták. A koncentrációs tábort túlélve, végletekig leromlott állapotban ért haza, 1946. június 17-én azonban szovjet fogságba került, majd „kémkedésért” tizenöt évre ítélték a bolsevik rendszerben szokásos, védőügyvéd nélküli, néhány perces „tárgyaláson”. Lajos professzor 1949-ben hunyt el egy karagandai lágerben, az orosz katonai ügyészség 1997-ben rehabilitálta. Mindezek fényében sajátosnak nevezhető, hogy a mai magyar baloldalon nem kevesen a magyar zsidóság körében is nosztalgiát próbálnak ébreszteni a kommunista korszak iránt, holott a kelet- és közép-európai szovjet csatlós államokban – Moszkva példáját követve – mindvégig érzékelhető volt a félhivatalos szintre emelt, időről időre kampányszerűen felerősített antiszemitizmus. 1968-ban Varsó ezrével kényszerítette kivándorlásra a megmaradt zsidó közösség tagjait, Ceausescu Romániája pedig szabályos emberkereskedelmet folytatott izraelita állampolgáraival. A magyar belügy sem tétlenkedett, identitásukat nyíltan vállaló, zsinagógába járó honfitársaink rendszeres zaklatásnak, ellenőrzésnek voltak kitéve, s előmenetelüket is korlátozták.A Kádár-érában a szovjet lágerrendszer kutatása tabunak számított, azonban Nyugaton sem foglalkoztak sokat a Szovjetunióban elpusztult magyar és más nemzetiségű zsidókkal. Nem ismert pontosan a náci haláltáborokban elhunyt magyar zsidók száma sem; a jeruzsálemi Yad Vasem múzeum 320 ezer áldozatról tud, egyes kutatók 450 ezres számot emlegetnek, a magyar sajtó egy része pedig a közismertebb 600 ezret fogadja el. Szita Szabolcs holokauszttörténész álláspontja szerint mindegyik adat csupán becslés, hosszú évek kutatómunkájára van szükség a kérdés tisztázásához, „addig felesleges számokkal dobálózni”.