Néhány szó a szomszédok háborújáról

Minden háborúnak, amely a 80-as évek végi európai nagy változások előtt robbant ki, vagy robbantották ki, egy vitathatatlan közös ismérve volt: a felhasznált eszközök „ideológiailag” is beazonosíthatóak voltak. A baloldali, népfelszabadító hadvezérek a „szocialista”, míg az antikommunista-demokratikus-konzervatívok a „nyugati” fegyverszupermarketekből szerezték be mindennapi játékszereiket. Azóta sok minden vagy majdnem minden megváltozott. A szomszédos volt Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság a legjobb példája ennek az „új játékmodellnek”.A „rend” összeomlott, felszabadultak az „elnyomott energiák”, kitört a demokrácia. Akadtak országok, ahol sikerült eladni a mesét arról, hogy a farkas csak úgy meggondolta magát, elfáradt, megváltozott, demokrata lett (lásd Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Bulgária). Volt, ahol megvették a népet csodálatra méltó módszerekkel (NDK), volt, ahol meggyőzőbb előadás kellett: agyon kellett ütni egy-két embert, agyonlőni néhány addig istenített közszereplőt (Románia). A maradék területeknek más sorsot szabtak. Ezek lettek az „elfekvő készletek” célországai. Valamint azok a mumusok, amelyekkel minden, az új iskolába érkező, rakoncátlanabb nebulót ijesztgetni, sőt fenyegetni lehet. A volt Jugoszláviáról, illetve Albániáról van szó. Valakiknek a közös megegyezéséből szétesett a jaltai paktumból született status quo, megszűnt a szoctábor és vele együtt a szemétdombra került a Varsói Szerződés is. Nem így az elfekvő készletek, amelyek óriási voltáról csak halvány fogalmunk lehet. Annak idején azért kellett ez a tömérdek fegyver, mert az elvtársak így gondolták féken tartani az imperialista fenevadat. Néha-néha, amikor az elfekvő készletek már-már veszélyesen szétfeszítették a raktárak falait, itt-ott kirobbantottak egy-két forradalmat (nagyobb intenzitás esetén ezeket népfelszabadító háborúnak, kis intenzitás esetén demokratikus forradalomnak hívták). A 60-70-es évek tele voltak ilyen – a helyi népességnek sorscsapást jelentő – fegyveres összetűzésekkel. Emlékszünk a vietnami és a többi, délkelet-ázsiai háborúra, a közel-keletiekre, az afrikaiakra, a latin-amerikaiakra. Özönlöttek a fegyverek, a gyárak meg termelhettek, hogy pótolják a kiáramlott-elhasznált eszközöket. A békeszerető, haladó szocialista táborban ugyanúgy, mint a demokratikus, az „emberi jogokért” aggódó Nyugaton.Egyesek szerint a jugoszláviai konfliktus volt az első háború európai területen 1945 óta (kérdés, hogy akkor minek nevezzük azt, ami 1956-ban Magyarországon történt). Tény azonban, hogy ez volt az első olyan – végül nemzetközivé terebélyesedett – konfliktus, amelyben többé senki nem nézte a beszerzendő szükséges fegyverek és egyéb hadi felszerelések származási helyéhez kapcsolódó, mögöttes ideológiai vagy más, nem anyagi jellemzőket. Egyszerűen azért, mert ilyenek – úgy látszik – többé már nincsenek. A fegyvernek, ugyanúgy, ahogyan a pénznek, többé nincs sem párthovatartozása, sem szaga. Természetesen mint minden, az előbbihez hasonló megállapítás esetén, ez így sommás. Cikkünk terjedelme nem engedi meg, hogy részletesen vizsgálhassuk a délszláv kataklizma minden fázisát. Nem mondható el például – hála istennek – a Magyar Köztársaság akkori kormányának engedélyével a Horvát Köztársaság legitim kormányának rendőrsége részére történt fegyverszállításokkal kapcsolatban, hogy azok minden politikai-erkölcsi megfontolástól mentesek lettek volna. Azóta mindenki meggyőződhetett arról, hogy – legalábbis a fent említett esetben – a nemzetközi politikai gyakorlatból lassan kiveszőfélben lévő, etikailag teljesen igazolható szolidáris lépesről volt szó. Nem ez a helyzet a Német Szövetségi Köztársaság szállításainál, amikor nem egy esetben, a „sürgősségre” való tekintettel, a fegyverpiacon érvényes középáraknál lényegesen magasabb árat számoltak fel az NDK Nationale Volksarmeéjának szállítóeszközeiért, kézifegyvereiért (eklatáns példája a jó szándéknak az, ami az 5.56-os űrméretű keletnémet Kalasnyikovok esetén történt: nem szállítottak elegendő lőszert, így a fegyverek a Horvátország elleni szerb agresszió csúcspontján egyszerűen napok alatt bevethetetlenekké váltak).Ugyanez a helyzet általánosságban a volt Jugoszlávia körüli összes szállítás esetén: az Amerikai Egyesült Államok 1991 nyarán – amikor a háború intenzív szakaszába lépett – a legnagyobb ellenzője a szlovén, majd a horvát önállósodási törekvéseknek.Odáig merészkednek, hogy megszavaztatják az ENSZ Biztonsági Tanácsával (1991. szeptember 26., 713 sz. határozat) az egész Jugoszláviával szembeni fegyverszállítási embargót. Nem veszik figyelembe – nem akarják figyelembe venni -, hogy ezzel a határozattal de facto és de jure megtagadják az önvédelem jogát azoktól, akik a Londoni Stratégiai Tanulmányok Intézete 1991. évi jelentésében Európa 4. (!) hadseregének tartott Jugoszláv Néphadsereg hadi eszközeinek 90%-ával rendelkező csetnik-kommunista erők agressziójával kénytelenek szembenézni. Így a megtámadottak – később, 1992-től a bosnyákok, majd a koszovói albánok is – hasonló helyzetben találják magukat: nem marad más, mint a nemzetközi fekete fegyverkereskedelem karvalyaihoz fordulni. Jöhetnek a logikus kérdések: a távol- és a közel-keleti, az európai fegyverkereskedők honnan veszik az eszközöket? Természetesen állami készletekből. Itt hallgatólagos beleegyezés van. Hátha a vevő nem bírja, hátha politikai zsarolás eszköze lehet a magas árfekvés. És közben templomokat, iskolákat, kórházakat lőnek széjjel, civileket gyaláznak és gyilkolnak halomra az új tatárok. Szép új világ.Vegyünk egy másik példát: Bosznia. (1992-től az ENSZ tagállama, nemzetközileg elismert önálló köztársaság). Az európai és a világsajtó következetesen szajkózza, hogy „iszlám fundamentalizmus veszélye forog fenn”, hogy „nem támogathatjuk egy muzulmán állam létrejöttét Európa szívében”. Arról a bosnyák kényszerhelyzetről már nem esik szó, hogy Bosznia már századokkal ezelőtt is szükségből lett muzulmán a török hódoltság idején. Hála a megértő nyugati politikának, most is kénytelenek a valóban segítőkész hittestvéreikhez fordulni: megszületnek a gyanús fundamentalista alapítványok szerte Európában, Magyarországon is (a Béke Jótékonysági Alapítvány és az Arrahma Magyar Jótékonysági Alapítvány budapesti székhellyel működik, biztos forrásból tudjuk, hogy például a magyarországi radikális muzulmánok esetén is a szálak egészen Oszama bin Ladenig vezetnek). Pénzt gyűjtenek, forgatnak, azután fegyvereket vásárolnak és juttatják el az ostromlott bosnyákoknak. Az egész világ szeme láttára. A hipermodern elhárító, ellenőrző, kémrendszereken át. Hajók futnak be az adriai kikötőkbe, roskadásig tele fegyverekkel, közben az otrantói szorosban – ezt egy olasz admirálistól hallhattuk, aki akkortájt a NATO tengeri armadájának blokádját koordinálta – egy tengeri bolha sem mehetett át anélkül, hogy ezt a demokráciát és a békét védelmező nyugatiak ne vennék észre. És nem csak fegyverekről van szó. Adnak és vesznek know-how-t is. Amikor már mindenki fegyverben áll (1994), Horvátországban amerikai tábornokok és ezredesek önkéntesen nyugdíjaztatják magukat, majd „tanácsadó” cégeket hoznak létre. A népes csoport megszállja az egyik, kellően izolált szigetet az Adrián, majd elkezdik tanítani a horvátokat, bosnyákokat és néhány albánt arra, hogy hogyan kell megnyerni a modern háborút. Persze a jövőre gondolnak, amikor majd megkaphatják – most már legálisan – a nem vadonatúj, de még működő amerikai fegyverrendszereket.Nem áll szándékomban lejáratni a szövetségeseinket. Úgy látom, az esetleges, elméleti „potenciális ellenségeinket” elég jól ismerjük, és Amerika aligha tartozik közéjük. Viszont nem árt tudni – jól felfogott érdekünkben -, hogy mivel és kikkel költöztünk egy házba. A háború nem szeretem vagy nem szeretem kérdése. Ismerjük a mondást, hogy aki a békében nem készül a háborúra, azt...Rózsa-Flores EduardoA szerző 1991-ben érkezett a térségbe a BBC tudósítójaként, és a látottak hatására belépett a Horvát Gárdába katonának, ahonnan ezredesként szerelt le.