Önvallató szenvedély

Egy már ismert, közkinccsé vált életmű véletlen és utólagos kiegészülése mindig reményteli várakozással tölti el a művészetszerető tárlatlátogatót. A szegényparaszti környezetben, 1903-ban Galántán született, korai árvaságra jutott, de európai látókörű (1931-ben Párizsban, 1933-ban Korb Erzsébet ösztöndíjával Olaszországban járt tanulmányúton, majd 1936-37-ben állami ösztöndíjas a római Collegium Hungaricum-ban) Pirk János esetében különös súlyúvá növekedhetett e várakozás: mit lehet még hozzátenni a markánsan karakterizálható Pirk-életmű-höz. A Szinyei Szalon kiállítása az életmű alakulásának valamennyi fontos állomáshelyéről idéz képeket, különös hangsúllyal az eddigiek során kevésbé méltatott – mivel ismeretlenségben rejtőző – expresszív realista tájképek köréből.Pirk János életművét nem tagolják jelentősebb stílusváltások, témabeli változtatások. Témái szinte változatlanok pályája során. A grafikusi, festői kvalitás mellett éppen a szemlélet és a kifejezés állandósága jellemzi leginkább művészetét. Az életmű tartalmi összetétele rendkívül egyszerű, csaknem puritánnak mondható: éppen „szegényessége”, egy szűkebb horizont érzékletes és tartalombiztos, beható felmérése révén válik jelentőssé. Pirk művészete önarcképek, csendéletek és tájképek, a paraszti élet mindennapjait képbe költő, szociografikus igénnyel készült csoport- és egyalakos munkák sorozata. Az oeuvre legértékesebb, egyben legmaradandóbb része minden bizonnyal az időről időre viszszatérő, egyszerűen szerkesztett, karakteres – az aprólékos megjelenítést kerülő, viszont festői, rajzi erényeket mutató -, az idő múlását magában mérő önarcképek láncolata. Hogy modellhiány szülöttei lennének e képek? Alig vitatható. Saját maga pedig mindig rendelkezésre állt mint modell, a finoman megemelt áll, a kerekre tárt, kérdező, olykor kijelentő szempár az önvallató, önfeltáró szenvedély kohójáról is tanúskodik. Arcán a melegséget sugárzó mosoly és a sorstűrésben megedződött, felnőtt ember bölcsessége osztozik. Az önértelmező hajlam olyannyira erősen motiválja piktúráját, hogy néhol még a csendélet nyugalmát is felzaklatja, feszültséggel telíti: a kép perifériájára egy törött tükör segítségével belopja arcmását.Szilárd emberi tartás, visszahúzódó szelídség, ugyanakkor a szó eredeti értelmében vett egzisztenciális kérdések latolgatása, egyfajta képi magánnapló tükröződik önarcképeiből. A különböző időszegmensekben, változatos technikákkal készült opusok az individuum rejtett titkairól tudósítanak: az önmaga felé megtett út néhol esetleges, máshol kitüntetett állomásait rögzítik.A kiállítás szellemi közegének, a felvonultatott munkák térbeli interpretációjának kialakítása a tárlatrendező Sinkovits Péter művészettörténész munkáját dicséri. A hármas osztatú kiállítótér képzeletbeli egyenlítőjét az egymással szemben elhelyezett két nagyméretű, virulens fő mű alkotja: a szimbolikusan az élet megújuló elevenségét hordozó Május, valamint az élet kezdetét a földbe széles mozdulattal segítő Magvető egy kiérlelt olajváltozata. (Ez utóbbi kép közvetlen közelében látható az 1947-ben készült Kaszakalapáló, amely a műítész szűklátókörűség áldozata, utóbb a kor adekvát megfogalmazásának felfedezettje: kizsűrizték, később, 1957-ben Munkácsy-díjjal jutalmazták.) A tematikusan összeállított falfelületek árnyalt részletességgel érzékeltetik egy-egy technika, képtéma könnyed kísérleteit és nagy műgonddal kivitelezett végleges változatait. Így egymás társául szegődve láthatók a skicc-percekbe rögtönzött, lúdtollal, tussal és barna krétával készített rajzok, ahogyan Nagybánya és Szentendre színittas tájképei is, amelyek közül több alkotás először látható.Ritka, rendhagyó életmű Pirk Jánosé: „Zsengéi magukban hordozzák a végkifejlet leglényegesebb vonásait” – írja róla életművének talán legavatottabb, legértőbb, mivel szellemterét tüzetesen bejáró, átvilágító műtörténész műértelmezője, Supka Magdolna. Mert Pirk János művészetében, néhány vonalas rajzaiban és nagy ívű olajfestményeiben egyaránt minőség született.