Taxi Budapesten

Nyakon szúrtak. Bárkivel megtörténhet. Két drogos srác, talán ki akartak rabolni. Azt mondják, óriási szerencsém volt, hogy túléltem. Egy hónapig nyomtam az ágyat, aztán irány a droszt. Mit tehettem volna? Imádok taxizni.Domonkos Béla munkanapja este nyolckor kezdődik. Húsz esztendeje járja éjszakánként a főváros utcáit. Mint mondja, kezdőként 1981-ben csak akkor kaphatott URH-s kocsit, ha esti műszakot visz.- Utálom a forgalmat, a zsúfoltságot. Nincs annál szebb, mint amikor ötödikben végigmehetek a körúton. Megszoktam, hogy éjjelente dolgozom, mert így nappal marad idő intézni a dolgaimat – érvel időbeosztása mellett, nyomatékul hozzátéve, hogy két évtized szabad délutánjait kihasználva három házat épített fel saját erőből. S mielőtt megkérdezhetném, hogy mi szüksége van három házra, már meséli is.- Az első házasságom nem volt túl sikeres, de nem is tekintem igazi házasságnak. A második tizenöt évig tartott, és a meg nem született gyermekünk miatt romlott meg. Én szerettem volna még egyet, a feleségem pedig nem, ennyi az egész. Mostanában leginkább egyedül élek.Ilyenkor illik csendet tartani. S kint is csend ül, az utcák, már így kilenc óra tájékán is kihaltak. Csupán néhányan vándorolnak szőrmegallérok mögé rejtőzve, kukában matató csavargók, részeg hajléktalanok uralják a köztereket.- A január és február a legrosszabb időszak. Aki teheti, behúzódik az otthonába, az emberek akkor mennek valahová, ha tényleg muszáj. Tavaszszal és nyáron indul a nyüzsgés, de a legtöbb utast decemberben szállítjuk. Az év utolsó hónapjában mindenki bevásárol, készül az ünnepekre, decemberben sok a vendégeskedés is, nem beszélve a szilveszterről. De év elején csak filléreket lehet keresni, tegnap egyetlen fuvarom volt tizenegyig, inkább haza is mentem. Sokan irigyelnek minket, pedig a taxisok máról holnapra élnek. Nekem például egész életemben nem volt megtakarított pénzem.A Roosevelt tér felé gurulunk. Régen taxisdroszt volt, ahonnan a Belváros és Alsó-Buda is könnyedén elérhető, így az „öreg” sofőrök szívesen gyülekeznek az Akadémia épülete előtt. Megállunk, egy picit előre, majd hátra, ismét néhány centiméter a Lánchíd irányába, majd egy egész perc eltelik, mire autó és sofőrje végre megtalálja az optimális várakozóhelyet.- A térerőmérő mutatója a pirosba szaladt, bizonyos, hogy ez jó hely. Tisztán hallom a diszpécsert, és ha rányomok a rendelésre, az én jelzésem is erősebben érkezik a központba.Egyelőre azonban semmire sem kell rányomni, mert a központ szinte csak külvárosi címeket diktál. S a tétlenség életre kelti a nosztalgiát.- Tudom, hogy divat a nyolcvanas évekkel példálózni, de nekünk taxisoknak valóban az volt az aranykorszak. Először is: még nem működtek a pályán a maszekok. Egy-két bátrabb autótulajdonos svarcban foglalkozott ugyan személyszállítással, de a kereslet olyannyira nagy volt, hogy meg sem éreztük a konkurenciát. Az állomásokon sorban álltak az utasok, és még azt is megtehettük, hogy kiválasztottuk, akit szimpatikusnak találtunk. Úgy tudtam dolgozni, hogy este beindítottam a motort, reggel pedig leállítottam, mert egyszer sem kellett hoszszabb időre megállnom. Sajnos minden megváltozott, amikor 1985 környékén a kormányban valami eszehagyott kitalálta, hogy taxióra nélkül is lehet fuvarozni. Akkor indult a hiénaság. Az már csak hab volt a tortán, hogy a rendszerváltás után szinte minden munkaközvetítő irodában taxizni zavarták az összes munkanélkülit, aki rendelkezett jogosítvánnyal.Végre meghozza gyümölcsét a másfél órányi várakozás: befut az első megrendelés. Közeli hívás, mégis iparkodnunk kell, mert Domonkos Béla két percre vállalta a fuvart. A vállalásokat időmérők ügyelik: azok a taxisofőrök, akik ellenőrizhetik kollégáikat.- Mert a taxisokat csak a taxisok tudják elcsípni – magyarázza a rendszert Domonkos Béla.Elindulunk, s az anyósülésről érthetővé válik a gyalogosként bosszantónak tartott, sőt időnként életveszélyes jelenség, az utas nélkül száguldó taxi.Szűk utcácskába érkezünk. Az autó épphogy elfér a parkoló járművek között, a közállapotokat a közvilágítás hiánya is súlyosbítja. Utasunkat mégis könnyedén megtaláljuk, mert messziről integet. Irány a Pigalle, nem nagy távolság, az óra ötszázhetvenöt forinton áll meg. Negyedóra sem telt el, s újra a Roosevelt téren várakozunk. Ismét van időnk a múltra, mert a placcon álló autóik mellett a tizenöt perce itthagyott sofőrök diskurálnak.- Azon a pénteken nagyon jól ment a bolt – emlékezik Domonkos Béla az éjszakára, amikor majdnem meghalt. – Alig indultam el otthonról, máris volt egy utcai megintésem, s ez igencsak ritka dolog. Jó, ha hetente egyszer előfordul, mert nagyon kevesen ülnek be taxiba csak úgy az utcán, amióta szinte az általános iskolásoknak is ott lapul a zsebében a mobiltelefon. Épp ide tartottam, de a Nádor utca sarkán megintett két fiatal srác. Az egyik beült mellém, a másik a hátsó ülésre. Egy telefonfülkéhez vitették magukat, hogy majd ott találkoznak a haverjukkal. Csakhogy a kivilágított fülkében senki sem állt, mondták is, hogy a szemétláda megint átvert minket. Kis ideig tanácskoztak, és kisütötték, hogy mindenképpen megvárják a barátjukat. Öt-tíz perc – mondták -, meg hogy addig elszívnak egy cigarettát. És amelyik hátul ült, durr, már bele is vágta a kést a nyakamba.Először azt hittem, hogy csak megütött. Elkaptam a csuklóját, tulajdonképpen én húztam ki a kezével együtt a nyakamból a tőrt. Akkor láttam meg a beszűrődő fényben a véres kést. Menekülni, erre gondoltam. A sokktól nem találtam a kilincset, pedig hét éve használom ezt az autót. Megijedtem, mert azt hittem, hogy meghalok. A srác mindenáron meg akart ismét szúrni, a haverja pedig rángatta a kezét, tolta a kést a nyakam felé.Domonkos Béla mutatja a sebét. Hosszú vágás éktelenkedik nyakának jobb oldalán, igaz, ez már az életmentő műtét maradványa. De ha nem is kellene minden nap tükörbe néznie, jobb kezének sérült hüvelykujja mindenképpen erre az éjszakára emlékezteti.- A hátsó kapta el úgy az ujjamat, hogy elszakadt az ínszalag. Mikor látták, hogy nem bírnak velem, a fejemet kezdték ütni. A fiatalabb elvette a mobilomat, és elszaladtak. Kiszálltam. Álltam az autó mellett, szerintem nem voltam teljesen észnél. Aztán egy nagy toccsanást hallottam, olyat, mint amikor a spanglival kened a falra a festéket. A vér bugyogott ki a sebemből. A legfurcsább, hogy miközben a sokktól alig tudtam az URH-ba bediktálni a tartózkodási helyemet, az órát leállítottam, mert minek menjen tovább.A taxisok, mint minden vészhelyzetben, azonnal kollégájuk segítségére siettek. Hívták a mentőt – három perc alatt a helyszínre érkezett egy rohamkocsi -, és a rendőrséget megelőzve az elkövetőket is pillanatok alatt elfogták.- A mentőápoló szerint óriási szerencsém volt, ugyanis a srác a visszeret szúrta meg. Ha az ütőeret éri, már nem lennék itt.A diszpécser közeli címet mond, Domonkos Béla azonnal nyomja a gombot. Míg beszélgettünk, fél füllel az URH-t hallgatta, s még a legvéresebb pillanatok felelevenítése közepette is a rendelésre ügyelt. Ismét robogunk, kétperces vállalás, igyekeznünk kell. A színház előtt hárman várnak, egy másik előadásra akarnak mihamarabb eljutni. Szakemberek, egész úton a rendezőt szidják. Az óra kilencszáz forintot mutat, a társaság egyetlen férfi tagja ezeregyet ad, és számlát kér. Valamilyen bété.- Érdekes, hogy régebben mindenki a saját pénzéből szórakozott. Mostanában mindenféle alkalmazott még akkor is céges számlát kér, ha egyik kocsmából a másikba vándorol át. Valamelyik nap megkérdeztem az egyik nagy cég nevében utazgató félrészeg fiatalembertől, hogy lent a pubban a sörökről is kér-e majd áfás számlát. Ha adnak, akkor igen – válaszolta a legnagyobb természetességgel.Roosevelt tér, várakozás. Közeledik az éjfél, lassan tucatnyi taxis gyülekezik az Akadémia épülete előtt. Lakásról, házról, családról folyik a beszélgetés, de az APEH is jó néhányszor szóba kerül. Váratlanul egy német turista kinézetű, közepesen jókedvű hölgy érkezik a Duna-korzó irányából. Domonkos Béla autóját választja, a budapesti éjszakában szerzett, s magyaros vendégszeretettel megtámogatott vidámsága akkor is töretlen marad, mikor észleli, hogy ketten ücsörgünk a járműben. Kálvin tér. Szálloda – adja meg az úticélt. Ötpercnyi utazás, és tucatnyi „zergútot” követően a szálloda főbejárata elé parkolunk. A hölgy rápillant a fizetendő összegre – 725 forint -, majd két darab ezrest nyújt át. Domonkos Béla hiába adná vissza az egyik bankjegyet, német vendégünk hajthatatlan. Elhangzik a tizenharmadik „zergút” is, majd egy harsány „aufvíderzén”, s a hölgy máris a portás környékén ingadoz.Értetlenül szemléljük a bankókat, mert ugyan gyorsan jöttünk, a legrövidebb úton, de ennyire azért nem volt fantasztikus az utazás. Aztán Domonkos Béla eszmél, s vidáman mutatja autórádiójának digitális kijelzőjét: FM – 103,3. A Juventus kevésbé jövedelmező.