A Pinochet-ügy visszhangja

A brit médiát tegnap reggel mindenekelőtt és -fölött a Pinochet-ügy foglalkoztatta. Csak most látszik igazán, mekkora fontosságot tulajdonítottak a kérdésnek a döntéshozó politikai vezetők és jogászok, illetve a közvélemény.Jack Straw belügyminiszter számára kezdettől fogva nehéz volt a döntés. Annak idején, amikor Pinochet tábornok megdöntötte Allende marxista rendszerét, és követői létrehozták a „fehérterrort” Chilében, Straw szélsőbaloldali diákvezér volt, az egyetemi hallgatók kommunista társutas országos szervezetének elnöke. Mint ilyen, érthető gyűlölettel viseltetett Pinochet és ellenforradalmi rendszerre iránt. Az első gyűlölet pedig, mint az első szerelem, legalább nyomaiban mindig túléli a szenvedélyek lehűlését.Csakhogy Pinochet tábornok személyét Chilében sosem vette körül olyan egyértelmű, az egész társadalom által érzett gyűlölet, mint ahogyan azt a nemzetközi baloldal beállította. Voltak és még inkább vannak Chilében, akik az ellenforradalmi terrort a legrosszabb esetben is egyszerűen szükséges rossznak tartották, Pinochetben pedig a haza megmentőjét látták.Az Egyesült Királyság kapcsolata mindig különleges volt Chilével a dél-amerikai földrész államai közül. Chile lakosságának jelentős része (közel egynegyede) valamilyen ágon angol vagy skót eredetűnek vallja magát, és Chile önálló államiságának kialakulásában nagy szerepe volt Nagy-Britanniának. Ennek fényében nem meglepő, hogy az egész földrészen Chile volt az egyetlen ország (akkor Pinochet tábornok diktatúrája alatt), amely félreérthetetlenül az Egyesült Királyság mellé állt a falklandi háború idején. Innen ered Margaret Thatcher személyes barátsága Pinochettel.A média híven tükrözi a közvélemény megosztottságát, kivált a nyomtatott média, amennyiben a lapok levelezési rovatában a legkülönbözőbb nézetek és szempon-tok kapnak helyet. Van, aki felhívja a figyelmet arra, hogy Allende hatalomra jutása és kormányzása is hagyott kívánnivalót a demokrácia szempontjából, míg mások hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Királyság sok barátot veszített Chilében azzal, hogy Pinochet tábornokot, aki ezúttal gyógykezelésre jött Angliába, házi őrizetbe vette és közel másfél évig tartotta fogva anélkül, hogy ténylegesen vád alá helyezte volna. Megint mások azokra a csaknem bizonyosan túlzott sajtójelentésekre hivatkoznak, amelyek szerint a Pinochet-ügy – a tábornok és környezete megfelelő eltartásával, őrizetével, de még inkább a méregdrága jogi eljárásokkal – tizenötmillió fontjába került a brit adófizetőnek. Az egyik lapban olyan olvasói levél jelent meg, amelynek írója felteszi a kérdést, hogy nem lehetne-e ezt a számlát benyújtani Baltazar Garzon spanyol bírónak, aki az egész kiadatási ügyet kezdeményezte.Természetesen Pinochet ellenségei is hangot adtak elkeseredésüknek és felháborodásuknak afölött, hogy a brit kormány futni hagyta a véres chilei ellenforradalom vezetőjét. A Times még a Pinochet szabadon bocsátásához vezető orvosi véleményt is megkérdőjelezi karikatúrájában, amelyen az agg és beteg tábornok tolószékéből kiugorva, hármasával ugrál fel a repülőtéri lépcsőn. Ám a legtöbb megfontolt vélemény szerint a brit belügyminiszter, ha lassan, akadozva és tétovázva is, de végső soron az egyetlen helyes lépést tette, amikor saját eszmei ellenszenvét félretéve, és döntését szilárd jogi alapokra helyezve megtagadta Pinochet kiadását az ezt követelő négy országnak.