Ázsia Balkánja

Ki nyeri meg az olajért folytatott versenyfutást a Kaukázusban, és miért fontos ebben a küzdelemben Oroszországnak Csecsenföld?Az azeri elnök, Hajdar Alijev a hét elején határozottan követelte, hogy az Azerbajdzsán olaj- és gázmezőit Grúzián át a törökországi Ceyhannal összekötő csővezeték körüli vitákat szüntessék be, és haladéktalanul fogjanak hozzá az építkezéshez. Alijev türelmetlensége érthető, hiszen az amerikaiak segédletével tavaly novemberben konkrét megállapodás született a Baku-Ceyhan vezeték megépítésére, ám a térség Oroszországtól való függetlenségét és gazdasági fellendülését biztosító projektet mégsem indították el, mivel Azerbajdzsánnak nézeteltérése támadt Grúziával a tranzitdíjszabást illetően. Ráadásul a szomszédos Türkmenisztánnal sem tudott megegyezni egy építendő gázvezeték ügyében.A gazdasági megfontolásokon túl nem merész feltételezés azt állítani, hogy Grúzia elbizonytalanodásában kulcsfontosságú szerepet játszik Oroszország keményebb kaukázusi fellépése és a Nyugat határozatlan reakciója a csecsenföldi vérengzésre, ami a térség államait (Grúzia, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán) bizony ráébresztheti arra, hogy közel van Oroszország, és nagyon-nagyon messze Amerika...Ez idő szerint a térség ásványkincseit elszállító gáz- és olajvezetékek egy kivételével Oroszország felé futnak, ami azt jelenti, hogy Moszkva söpörheti be a tranzitdíjakból keletkező busás hasznot is.Ráadásul ha Oroszországnak sikerül biztosítania csecsenföldi pozícióit, akkor – erőteljes beruházásokkal – úgy bővítheti vezetékrendszerét, hogy az amerikai energiaügyi minisztérium szerint a 2020-ra napi ötmillió (!) hordó olajat termelő Kaszpi-régió fekete aranyát orosz vezetékek szállíthassák el a térségből. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az USA riválisa busás haszonra fog szert tenni az üzletből, hanem – ami a State Departmentben nagyobb riadalmat kelt – a függetlenedő, ám jelenleg még gyenge kaukázusi köztársaságokat Moszkva ismét tartósan az orosz birodalomhoz köti, meghiúsítva ezzel Amerika próbálkozásait, hogy hídfőt építsen ki magának a Kaukázusban. (Zbigniew Brzezinski legutóbbi, néhány hete magyarul is megjelent könyve, A nagy sakktábla óta már mindenki előtt világos: aki Eurázsiát uralja, a világot uralja. Márpedig előállt az a veszélyes helyzet, hogy ehhez az elkövetkezendő három évtizedben a világ egyik leginstabilabb térsége lesz a kulcs).A grúzokat Oroszország könnyedén zsarolni tudja a szakadár abházokkal és oszétokkal, akik alig burkolt katonai támogatást kapnak Moszkvától. Maga Sevardnadze elnök – aki ellen több merényletet kíséreltek meg az elmúlt évek során – sem érezheti biztonságban magát. Ezt bizonyítja, hogy Sevardnadze, aki egy időben a grúz KGB vezetője volt, most a CIA-t hívta segítségül személyes biztonsága érdekében: a hét elején jelentették be, hogy a CIA széles körű támogatást nyújt a grúz biztonsági szerveknek a vezető politikusok, köztük az elnök védelmének megszervezésében, és segít a grúz testőrök kiképzésében is. Sevardnadze azt is közölte, hogy a közeljövőben Tbiliszibe várják George Tenetet, a CIA igazgatóját.Ennek ellenére biztosra vehetjük: Moszkva mindent el fog követni, hogy a Baku-Ceyhan vezeték építését – amelyre voltaképpen a Clinton-adminisztráció kaukázusi politikáját alapozza – megakadályozza.Eközben az amerikaiaknak nemcsak az orosz befolyással, hanem az – egyelőre – ellenségként kezelt Iránnal is meg kell küzdeniük a kaukázusi államok kegyeiért. A vallási kötődéseken túl természetesen Irán is a kaszpi-mélyföldi olajkincs révén próbálja meg befolyását a térségben növelni. Iráni tisztviselők két napja nyíltan kijelentették: az amerikai próbálkozások kudarca egyben az iráni pozíciók erősödését jelenti. Reza Majedi, az iráni állami olajipari vállalat (NIOC) vezére szerint az Azerbajdzsán és Türkmenisztán között kirobbant vita a Kaszpi-tengert átszelő gázvezeték építéséről (amely az óriási türkmén gázkészleteket bekapcsolná a Baku-Ceyhan projektbe), azt jelenti, hogy Irán kezdeményezhet. Irán most annak lehetőségeit vizsgálja, hogy miképpen tudná saját területein keresztül Törökországba szállítani a gázt és az olajat, amit némileg megnehezít, hogy Teherán ellen változatlanul érvényben vannak az amerikai szankciók. Az ügy nagy nyertese tehát az orosz Gazprom, amely – kihasználva, hogy Nijazov türkmén elnök John Wolfot, Clinton kaukázusi ügyekben felelős tanácsadóját hibáztatta a vita elmérgesedéséért – gyorsan nyélbeütött egy nagyobb gázüzletet Türkmenisztánnal, saját, roskatag, ám még működőképes vezetékein keresztül.Irán ennek ellenére sikereket könyvelhet el a kazah és türkmén olajvásárlások ügyében, amelyeket az embargó kijátszásával (az olajat saját célra tengeri úton exportálja, míg saját olaját viszi külföldre a kaszpi szállító nevében) még értékesíteni is tud. Ráadásul Teherán meglévő vezetékeinek bővítésével, újak létesítésével és a tengeri szállítási lehetőségek kihasználásával kb. a Baku-Ceyhan beruházás költségeinek harmadáért tudná saját olajfinomítóiig, innen pedig Nyugat felé továbbítani a kaszpi-mélyföldi olajat [igaz, itt a biztonsági kockázatok nagyobbak lennének, mint egy esetleges Baku (Azerbajdzsán)-Grúzia-Ceyhan (Törökország)-Burgas (Bulgária)-Vlora (Albánia – no, milyen érdekes, hogy errefelé nem régiben tett rendet az USA) útvonalon]. Politikiailag azonban a teheráni megoldás mindenképpen káros lenne Washington számára, hiszen nagyban gyengítené első számú szövetségesét a térségben, Törökországot, amely így gyakorlatilag kimaradna az üzletből. Ennek ellenére elképzelhető, hogy az orosz befolyás visszaszorításáért Amerika és Irán megpróbálja rendezni vitás kérdéseit.A Baku-Ceyhan projekt megvalósítását tovább hátráltathatja annak borsos ára (2,4 milliárd dollár), mivel egyelőre a szakértők még vitatkoznak rajta, hogy vajon Azerbajdzsán és Türkmenisztán ki tud-e majd termelni annyi energiahordozót, hogy a beruházás megtérüljön.Persze az oroszok sincsenek könynyű helyzetben, hiszen Csecsenföldön elhúzódó háborúra kell számítaniuk, ráadásul nagyobb kapacitású csővezetékeik nem a nyugat-európai felvevőpiachoz csatlakoznak, hanem rendre fekete-tengeri kikötőkhöz. A termelésnöveléssel járó hajóforgalom-növekedést azonban a Boszporusz áteresztőképessége, no meg a térségben az orosz érdekek ellen játszó Törökország akadályozza. A minimális nyugati részvétellel folyó Tengiz-Novorosszijszk vezeték építése, és egy esetleges, Csecsenföldet elkerülő szakasz kiépítése azonban kétmillió hordó/nap fölé emelheti azt a mennyiséget, amelyet Oroszország képes elszállítani a térségből (jelenleg ez 400 ezer hordó/nap körül mozog), persze az orosz fizetőképesség miatt ez az üzlet némileg bizonytalanabb lehet a nyugati és iráni tranzakcióknál.Arra gondolni is rossz, mi lesz, ha majd az egyre nagyobb politikai súlyra törekvő Kína is aktív játékos lesz a térségben, aki főleg Kazahsztán felé kacsingat.A ceyhani projekt megvalósulásához azonban el kellene döntenie az amerikai külpolitikának, hogy valójában mit is akar a Kaukázusban, hiszen a kezdeményezés eleve ellenségességet szül Oroszország és az USA között, ezért értelmetlen közben a csecsen tragédia szőnyeg alá söprésével Putyinnal barátkozni. Ráadásul a magas olajárak, ami a drága beruházás kivitelezhetőségének kulcsa, főként Oroszországnak kedveznek, amely így – megnövekedett bevételeivel – tovább folytathatja háborús kalandjait a térségben. Az ellentmondás leküzdése érdekében az amerikai politikának színt kell vallania: vagy felvállalja a nagyobb konfrontációt Oroszországgal (ez persze nem jelent nyílt háborút), a térségben és politikai támogatásával megépül a Baku-Ceyhan vezeték, vagy tovább folytatja baráti politikáját Putyinnal (Oroszország erőteljesebb európai integrációjával), és eközben Iránnal együttműködve fű alatt próbálja meggyengíteni Moszkva befolyását a térségben.Nem biztos, hogy az utóbbi megoldás kevesebb véráldozatot kíván a Kaukázusban élő népektől.