Európa telefonszáma

Európa, melyről tudjuk, hogy időnként elrabolják, most úgy határozott: a következő alkalommal meg fogja védeni magát. Az Európai Tanács biztonságpolitikai bizottsága (COPS), amely eddig 3-4 hetente ült össze az EU-tagállamok fővárosaiból érkező küldöttekből, most permanensen, a főtisztviselők részvételével tanácskozik – a tagállamokból Brüsszelbe delegált EU-nagykövetek autoritása mellett. Az elmúlt évtized biztonságpolitikai kihívásaival szemben a döntéshelyzetekben súlyos határozatlanságot tanúsító uniós tagállamok dilemmája, hogy voltaképpen a mai napig nem sikerült az Európai Uniónak egyensúlyt teremtenie a politikai és a gazdasági jelleg között – hangoztatják brüsszeli források. Már a Maastrichtban, 1993-ban meghatározott uniós pillérek egyike a közös kül- és biztonságpolitika volt, Helsinkiben pedig a katonai erő három éven belüli kifejlesztése mellett döntöttek a tagállamok.A közös védelem tartalmatlan politikai elméletté silányul, ha nem áll mögötte kézzel fogható katonai kapacitás – vélik az EU „külügyminisztere”, Javier Solana munkatársai. Szükséges tehát, hogy a tagállamok katonaságot bocsássanak az unió rendelkezésére. Az Európai Tanácsban ugyanakkor hangsúlyozzák: ez a védelmi kapacitás nem helyettesítheti a NATO-t, nem garantálja a tagállamok területi szuverenitását. Most, hogy Brüsszelben felgyorsultak az események a védelmi erő létrehozása körül, Washingtonban az észak-atlanti doktrínától távolodó, s a NATO-val egyre inkább versengő szervezet létrejöttétől tartanak.E fenntartásokkal éppen ellentétesek az Európai Unió elnökségét rövidesen átvevő Franciaország elvárásai. Uniós kapcsolatokért felelős francia körökben megjegyzik: még soha nem dolgoztak katonatisztek az EU szervezetében, márpedig az európai védelem és biztonság alapelvei megkövetelik, hogy az egyesült Európa hozzászokjon ehhez a gondolathoz is. Legelőször Tony Blair brit miniszterelnök ébredt a tudatára annak, hogy így nem mehet tovább, s számára is a koszovói krízis okozta ezt a sokkhatást. Pedig Blair még 1997 júliusában, Amsterdamban is elutasította a közös védelem gondolatát, ám St. Malóban már ő jelentette be, hogy szükségessé vált a közös védelem létrehozása. Washingtonban úgy vélik, itt volt az ideje, hogy a koszovói válságból Európa is levonja a tanulságokat. Madeleine Albright külügyminiszter mindemellett komoly fenntartásait hangoztatta, s például attól óvott, hogy hátrányos megkülönböztetés érheti a nem EU-tag NATO-országokat.Ez a jó szándékkal előadott, ám alapjában véve protekcionista politika jellemezte a második világháborútól napjainkig az USA és Nyugat-Európa viszonyát, annak hasznos és kevésbé áldásos hatásaival együtt. Európa, ez a gazdasági óriás, amely ma még politikai törpe, az első lépéseket teszi közös identitása felé. Európa, mi is a telefonszáma? – kérdezte egyszer Henri Kissinger. S valóban: kivel is kell beszélnie annak, aki Európával akar kapcsolatba lépni? Az európai identitási krízist oldotta fel némileg a NYEU (Nyugat-európai Unió), Európa fegyveres eszközének létrehozása. Azt, hogy a hozzárendelt, valós fegyveres erőkkel képes lesz-e a nyugat-európai közösség megóvni a kontinens békéjét, egyelőre – a balkáni háborúk elmúlt évtizedének mérlegét megvonva – csak elméleti kérdésnek tűnik. Amikor ugyanis tényleges fegyveres beavatkozásra került sor, az USA kezdeményező képessége, nyomásgyakorló ereje és – nem utolsósorban – katonai potenciálja döntötte el a játszmát.