Felbőszülten

Mostanában jobban odafigyelek az újságokban lévő képek aláírásaira. Érdemes egybevetni a szöveget a fotón látható jelenettel, mert kissé alaposabb szemrevétellel gyakran felfedezni köztük bosszantó, olykor szórakoztató, de mindenképpen tanulságos tartalmi ellentmondást.Tegnap több napilapban is megjelent az a felvétel, amelyen a MiZo Tejipari Vállalat beszállítói a pécsi Széchenyi téren tüntetnek elmaradt járandóságaikért. Szinte minden képen az látható, amint egy nő (bocsánat, hölgy) alumínium gyűjtőkannáját laza csuklómozdulattal megdöntve a tejet a tér kövezetére önti. A cselekedetről vallott véleményem alább olvasható, először az újságunkban megjelent, saját fotó aláírását idézem: „A felbőszült embereket az érvek nem nyugtatták meg.” Nos, a képet egy picit tüzetesebben megvizsgálva, a tejöntő hölgy mögött éppen tizenketten szemlélik a történést. Nyilván a demonstráció résztvevői, ámbár a tekintetük minden mást elárul, csak felbőszülést nem. Különböző korúak és neműek, életerős, jól öltözött fiatalemberek éppúgy vannak köztük, mint szegényes ruházatú falusi öregasszonyok. A tizenkét arc még csak nem is tizenkét dühös emberé, a tekintetek inkább közönyt, elkeseredést, megdöbbenést, szánakozást, talán még szégyenkezést is tükröznek, mintsem bősz haragot.Pedig megvolna rá az okuk, hiszen okkal-joggal érzik magukat becsapva, megrövidítve. És félreértés ne essék, magam is igazat adok annak, aki egyéb megoldást már nem látván, a nyilvánosság elé vonul, a köztérre, mint az ókori demokráciák szabad polgárai óta oly sokan, hogy sérelmét, az őt ért igazságtalanságot a közvélemény, a társadalom tudomására hozza. De azt is el kell mondjam, hogy a tisztességes és értelmes munkát megbecsülő, takarékosan fogyasztó és a környezetet kímélő emberként engem valóban felbőszít, ha tejet látok az aszfaltra önteni. Ugyanúgy, mint amikor gabonakévéket látok szándékosan felgyújtani, szőlőtőkéket kicsapkodni, haszonállatokat leölni a gazdasági tiltakozás ürügyén. Lehet, hogy városi emberként romantikusabb elképzelésem van a paraszti lélekről, mint kéne, de sehogyan sem tudom annak a gazdának az indulatát megérteni, aki a szüleitől, őseitől öröklött tudást és munkaszeretetet elárulva a földje által megtermelt javakat elpusztítja. (A battonyai Karsai „igazságát” azért sem tudtam egy percig sem elhinni, mert a földre kiöntött gabonáját gázolajjal locsolgatta, hogy egyáltalán meg tudja gyújtani a tévések kedvéért. Hát miféle „gazda” az ilyen?)Nálunk nagyon drága a kenyér és a tej. Hiába magyarázzák a borsos fogyasztói árakat termelési költségekkel, világpiaci energiaárakkal, amikor a nyugdíjak és a bérek egyelőre igencsak messzi kullognak ama sokat emlegetett világéi mögött. Csupán annyi liter tej, amennyit a tegnapi újság fotóján az a hölgy kilocsolt az utcára, sok nagycsalád asztalára hetek, hónapok alatt sem kerül. Ezért felbőszítő a látványa. És talán ezért mutat egészen mást a kép háttere – az objektív valósága -, mint ami a helyszíni riportból kiemelve, kísérőszövegként alatta olvasható.