Hangok, illatok – formák és színek nélkül

Mit tud az átlagember vakon élő társairól? Annyit, hogy fehér bottal járnak, a tájékozottabbak talán hallottak a Braille-írásról is. A látóknak temérdek gondjuk-bajuk van, könnyen juthatnak arra a következtetésre: a vak számára az egyetlen sorscsapás az, hogy nem lát. Pedig ez sokszor csupán egy a sok közül. Az országban jelenleg pár száz vak gyermek él, közülük kétszázötvenkettő a fővárosban tanul, az immár száz éve működő Vakok Általános Iskolájában.Valamivel többen vannak azok, akiknek egyetlen fogyatékosságuk a vakság, ám évek óta növekszik a szellemileg enyhén, súlyosan vagy halmozottan sérültek száma. Az intézményben százhuszonhárom olyan gyermekkel foglalkoznak, akiknek vakságához egyéb fogyatékosság is társul. A gyermekek zöme koraszülésből eredően veszítette el látását, de gyakori ok a zöld és a szürke hályog, valamint a szemidegsorvadás, s a kicsiket a daganatos betegségek sem kímélik.A százharminchat pedagógus közül tizenegyen osztoznak a gyermekek sorsában.Az ódon épület tiszteletet parancsoló, de a tantermek kicsik és barátságosak. Egy osztályban hét, legföljebb tíz gyermek tanul. A folyosón szünetben sincs gyermekzsivaj. A kisebbek félénken közlekednek, megtanulták, hogy a kézfejükkel tapogatózzanak, nehogy megsérüljön az ujjuk, hiszen számukra az jelenti a szemet, a látást. Különös, de a vak ritkán ütközik bele a másikba, inkább a látóknak kell vigyázniuk, hogy ne kerüljenek útjukba. Számukra megpróbáltatást jelent az is, hogy az osztályból eljussanak az emeleti ebédlőbe vagy az épület távolabbi részébe.A fehér jót jelentNem kárpótolja őket, hogy talán nincs még egy iskola, ahol annyiféle ismeretet szerezhetnek, mint itt. A nemrég felújított uszoda kisebbik medencéjében az óvodásokat szoktatják a vízhez, a másikban szivacsba kapaszkodva igyekeznek fennmaradni a nagyobbak. A bátrabb és vállalkozó kedvű gyermekek dzsudó- és karateedzésre is járhatnak. De megtanulhatják a kefe- és cirokseprűkötést, a kosárfonást, megpróbálkozhatnak virágkötészettel és kerámiakészítéssel. A főzés, ezen belül a háztartási ismeretek a tananyag részét képezik. Ötödiktől ismerkednek a számítógéppel, nyolcadikra megtanulják a szövegszerkesztést. Igaz, ez sokuknak nehéz, azért mindig akad olyan gyerek, aki a számítástechnikát választja hivatásául, és a látókkal együtt képezi tovább magát.A szakiskola kétéves elméleti és gyakorlati képzése a szőnyegszövés mesterévé teszi őket, amit a falon lévő vizsgaremekek is bizonyítanak. Jádi Krisztina tizenkét éve foglalkozik sérült gyermekek munkába állításával.- Az iskola vagy ötven éve jó kapcsolatot ápol a kefegyárral, amely számunkra a munkába segítő célvállalat. Most a munkaügyi központ anyagi segítségével a gyár egyik helyiségében szövőműhelyt alakítunk ki, ahol az itt végzettek dolgozhatnak egy gyengén látó irányítása mellett. Ők nagyon ügyesek, és minőségileg versenyképes terméket hoznak létre, csak nagyon lassan. Nehézséget jelent még, hogy piacot teremtsünk az általuk készített gyapjúszőnyegeknek.A színes szőttesek láttán fölmerül a kérdés, honnan tudják, mikor melyik színt kell használniuk.- A szövést megelőzi a tervezés, emellett a vetélőket is megismerik, bizonyos jelzések alapján tudják, melyiken milyen színű fonal van. Anita húszéves. Rövidesen elkészül csíkos szőnyegével, ámbár a színeket csak elméletben ismeri.- A fehér világos, ami mindig a jót, a vidámságot jelenti – mondja, s erősen összpontosít a többire. – A piros a szerelem színe. Sárga az arany, kék az ég, zöldek a növények.- A vak gyerekek lehetőségei igen korlátozottak. Nemigen van számukra más szakképzés. Akadnak közöttük olyanok, akik később önállóan, segítség nélkül is képesek talpon maradni, megházasodnak, gyermekeik lesznek, de a legtöbben felnőttként is intézményes keretek között élnek. Sokszor nehéz eldönteni, hogy a fogyatékosságukból adódik-e sikertelenségük, vagy érzelmi labilitás miatt adják föl kitűzött céljukat – véli Jádi Krisztina. Harminckét éves, és harmincnégyezer forintot visz haza havonta. Gyermekkora óta sérült gyerekekkel akart foglalkozni. Ápolónőként kezdte, majd a főiskola után végigjárta az iskolai szamárlétrát, és folyamatosan tanul. Olykor lelombozza a pénzhiány, de a gyerekek között el kell felejtenie a gondjait, mert rögtön megérzik, ha baj van. Knapp Mária irodalomórát tart a negyedikeseknek. Kórusban szavalják a Nyitnikék című verset, majd az első két sort leírják. Ez elég hangos foglalatosság, tekintve, hogy a pontírógép billentyűi éktelen zajt csapnak, amikor a hét gyerek egyszerre nyomja le őket. Szinte versengenek egymással, s aki előbb elkészül, azonnal jelentkezik, a tanárnőnek pedig haladéktalanul ellenőriznie kell a feladatot, dicsérnie a hibátlan munkát. Mindegyik azt szeretné, ha Mária néni csak vele foglalkozna, egymást túlkiabálva követelik személyes törődését. Előkerül az abakusz is, amelynek segítségével pillanatok alatt elvégzik az egyelőre egyszerű számtani műveleteket.Tanítás után estig Erzsébet néni foglalkozik velük.- A férjem – aki csellista – harminchárom évesen vakult meg, ezért én másként látom a sorsukat. Megszállottan szeretem őket, átérzem, milyen szörnyű lehet bekerülni egy ilyen hatalmas épületbe, idegenek közé. A hét negyedikes gyerekem közül négy bentlakó, hárman pestiek, s rajtuk érződik a szülők közelsége. Elkényeztetik őket. Tévedés ne essék, én is ezt tenném a sajátommal, de tudni kell, hogy ártunk vele. Tőlünk is sok szeretetet kapnak, de igyekszünk következetesek lenni. Önállóságra tanítjuk őket. Egyedül mosogatnak, rendet raknak, gombot varrnak fel. Úgy érzem, a vakság tényét a szülőkkel a legnehezebb elfogadtatni. Sikerélmény számomra, ha végre meggyőzök egy-egy apukát, anyukát arról, hogy a vak egyenértékű lehet a látóval, ha úgy bánnak vele. De ma sem tudom, mi okoz nagyobb törést: ha valaki vaknak születik, vagy ha később sötétül el számára a világ. Ahogyan például Barbaránál történt, aki hatéves koráig egészséges kislány volt. Első osztályba járt, amikor rosszindulatú agydaganatot állapítottak meg nála. Két napon belül megműtötték, de látni soha többé nem fog. Tragédiához vezet, ha a vak gyermeket azzal hitegetik, hogy meggyógyulhat. Magam is hiszek a csodákban, de féltem őket a csalódástól.Szolfézsóra következik, megérkezik Attila bácsi. Arcán szeretetteljes mosoly ül, és szintén vak. Barbara felmentést kapott, mivel a zenéhez nincs érzéke. Tízéves, de úgy beszél és viselkedik, akár egy bölcs öreg. Erzsébet nénihez kiváltképp ragaszkodik, ha csak teheti, átöleli, hozzábújik. A kislány nem ismerte az édesapját, anyukája három gyermeket nevelt egyedül. Tavaly novemberben halt meg rákban. A gyerekek a nagymamára maradtak. A nagyobbik testvér apukája, a mama első férje is törődik olykor velük. Barbara időszámítása kettészakadt: a mamája halála előttire és utánira.Sokat sírtam.- Hatéves koromban rákos lettem. Amikor megműtöttek, egy hónapig voltam az intenzíven, utána átkerültem a gyermekosztályra, és ott is voltam vagy négy hetet – ad pontos felvilágosítást a kislány. – A kórházban Edina volt a legjobb barátnőm, neki harmadszor lett agydaganata. Szegény, amikor majdnem meghalt, gyorsan felmetszették a légcsövét, katétert tettek be neki, folyt bele az infúzió. Átvitték egy olyan szobába, ahol csak egy ágy volt. Oda fektették azt, aki fertőző beteg vagy náthás lett, nehogy elkapják a többiek. Nagyon gyenge volt az immunrendszerünk. Edinát is oda fektették, és másnap hajnalban meghalt. És tessék elképzelni, hogy mielőtt anyu meghalt, előző éjjel Edinával álmodott, aki azt mondta neki, hogy jöjjön el hozzá, mert nagyon egyedül van!Sokat sírtam, amikor megvakultam, de a legjobban anya hiányzik. Ha anyukámmal álmodom, mindent látok, mégis ugyanúgy tapogatok, ahogy ébren. Egy pénteki napon álmodtam vele. A szobámban ültem egyedül, és sírtam, amikor előttem termett anyukám fehér ruhában. Átöleltem, mindketten sírtunk, s mondtam neki: anya, nagyon szeretlek. Azt válaszolta, hogy ha akarom, minden álmomban visszajön hozzám. Azután ébresztő volt, és megdöbbentem, hogy ez nem is volt igaz. Nagyon hiányzik az otthonom. Csak azt nem értem, hogy ha az anyukám barátnőjének a mellében és a hónaljában volt daganat, és sokkal nagyobb, mint anyunak, akkor hogyan élte túl.Barbara úgy érzi, mindent látott a világból. Szív alakú arcának fényt ad értelmet sugárzó, hatalmas halványzöld szeme, amelyről senki sem tételezné föl, hogy vakságra ítéltetett. A kemoterápiás kezelések óta a fején csak mutatóban jelent meg egy kevés haj.- Én már mindent láttam – jelenti ki komolyan. – Hatéves koromig mindenhol jártam, anyuval örökké úton voltunk. Amikor idekerültem, először megijedtem: Jézusom, hogyan fogok közlekedni ebben a nagy épületben! Harmadnap már tudtam, merre kell menni. Jó a kézügyességem. Ha tetszene látni, milyen repülőket építek apró legóból, pedig nem is látom a papírt! Mielőtt megvakultam, gyönyörűen rajzoltam, de már az sem érdekel.Barbara nem adta fel, reménykedik, hogy idővel visszanyeri a látását. A mamája természetgyógyászhoz vitte, ahol látott néhány csodás gyógyulást.- Azt mondták, csak a szemidegemet sértették meg, amikor lekaparták a daganatot, és úgy fejlődik a technika, hogy talán húsz év múlva tudnak szemideget cserélni, és akkor újra látok.A hatodikos Eszter büszkén meséli, hogy róla már filmet is forgattak. Nagyon szép kislány, bár a dokumentumfilmesek érdeklődését inkább a családi körülményei keltették fel. Két ikertestvérével – egyikük mozgássérült – összesen heten vannak gyerekek, s legidősebb, tizenhét éves nővérük neveli a hat kisebbet. De erről Eszter nem beszél, másról annál inkább. Látónak született, s az évek során lassan veszítette el a szeme világát.- Emlékszem – hadarja -, kicsi koromban, amikor még láttam, úgy másfél éves lehettem, mindig a szekrény fogójában nézegettem magamat. Olyan fényes volt, mint a tükör. De én vakon is meg tudom ismerni a világot, a színeket is hozzáképzelem mindenhez, s tudom, milyen gyönyörű lehet. Csak az a baj, hogy a felhőkre nem nagyon emlékszem.Jánost a történelem érdekli, különös tekintettel a háborúkra. Tizenkét éves, ő is látott hatéves koráig, de ahogy szakszerűen felvilágosít, retinaleválás miatt veszítette el látását.- Rossz volt, de már megszoktam – mondja vállrándítva, majd elgondolkodva hozzáteszi: – Legjobban a szüleim arcát szeretném látni. Hogy mennyit változtak azóta.Zoltán is szeretné elmondani a történetét.- Én kicsi koromban lettem vak, úgy, hogy az inkubátorban túladagolták az oxigént. De ha nem adagolták volna túl, meghaltam volna.- Én is meghaltam volna – kiabál közbe egy másik kisfiú. – Negyvenöt centi voltam. Most meg százötvennégy vagyok.Kata hetente jár haza Várpalotára, és néha nagyon irigyli a testvéreit.- Olyan rossz, amikor ők nézelődnek, és mondják, miket látnak, én meg irigykedem, hogy nem látom.- Mi a múltkor mentünk haza vonattal – vág közbe Eszter -, és mondták, hogy de szép fehér az út. Bárcsak láthatnám, gondoltam, és majdnem sírni kezdtem. Sőt sírtam is.- Egyszer kórházban voltam, mert műtötték a szememet háromszor is – jut eszébe Katának -, és elveszett a gumikengurum.A történet újabb lavinát indít el. Kiderül, hogy a többiek szülei sem nyugodtak bele egykönnyen a megváltoztathatatlanba: a legtöbb gyermek műtétek sokaságán esett át, mire a család beletörődött a vakságukba.Zsuzsa néni a nyolcadikosokkal tölti a délutánjait vacsoráig, a gyerekek aztán fölmennek a hálótermekbe. Most négyen vannak az osztályban, ketten tájékozódni tanulnak az épületen kívül. Mariann nem teljesen vak, némi fényt érzékel, a színeket és formákat is felismeri közelről. Kissé kényeskedve beszél. A tanárnő elégedetlen vele, úgy gondolja, nincs tekintettel másokra, átgázol mindenkin, és ráerőlteti akaratát a barátnőjére. A dorgálásra Mariann szeme sem rebben. De amikor a jövőről esik szó, elárulja: szeretne majd gyereket, inkább kislányt, mint kisfiút.- A kislányt jobban lehet kényeztetni. Engem nagyon elkényeztettek a szüleim hat-hét éves koromig, de azóta nem érdeklem őket. Nem akarom, hogy ő is ezt érezze.A fiúkat hidegen hagyják a lányok csacskaságai. Gábor olvas, ha csak teheti, szereti a történelmet. Két gimnáziumba is beadta a jelentkezési lapját, de ha az idén nem sikerülne a felvételije, jövőre újra próbálkozik. Érdekli a vallás is. Később mindenképpen egyetemre szeretne menni. Most a könyvtárba készül, kezével szeretettel ér a vaskos könyvekhez. Szerb Antal irodalomtörténetén rágta át magát, és nagyon tetszett neki. Laci egyformán szereti olvasni és kazettán hallgatni a könyveket. Főleg Jókait kedveli.- Amit nem kapok meg a hangoskönyvtárban, azt kiveszem Braille-írással és fordítva. Újabb bolondériám a számítógép, abban gyűjtöm a könyveket. Nyíregyházán van egy számteches iskola, az szakmát ad, ott szeretnék továbbtanulni.Tudja, ki szépLaci még mindig nem törődött bele a vakságába, gyakran nekikeseredik, lázad a sorsa ellen.- Néha elgondolkodtam azon, hogy minek él az ember, ha nem lát. Ez évente előjön, ilyenkor tombolok.Ennek előzménye van, Zsuzsa néni a családra tereli a szót.- Úgy kezdődött, hogy egyéves koromban elváltunk, és hazaköltöztünk a nagyihoz. Öt év múlva anyukám újra férjhez ment, lett egy kistestvérem, aki közelebb áll hozzám, mint a másik, aki apám második házasságában született. A nevelőapám nagyon jó ember volt, és amikor meghalt, arra gondoltam, inkább az apám halt volna meg, mint a Nagy Hapsi, mert így hívtam. Baráti viszonyban voltunk.Laci pár hónapja a nagyapját is elveszítette. Minden hét végén hazamegy Tokajba, de a szobájába zárkózik a számítógépével.Kriszti nem vágyik haza. Itt vannak a barátai, és mióta Pestről Őrbottyánba költöztek, nemigen tud mit kezdeni otthon. Rádiót, magnót hallgat, s mint mondja, tévét is néz, de nem szereti a durva filmeket. Úgy gondolja, látóként sem élne másként, mint így.Laci gyakran álmodik, ilyenkor nem látja az arcokat, mégis pontosan tudja, ki szép, ki csúnya.- Amiről olvasok, azt megpróbálom elképzelni, és lehet, hogy jól képzelem el – tűnődik -, de ez a színekkel már nem megy.Helesfai Katalin, a Vakok Általános Iskolájának igazgatója harminckét éve foglalkozik fogyatékos gyermekekkel. A törvény lehetőséget ad rá, hogy a vak gyermekek a lakóhelyükhez legközelebbi általános iskolában tanuljanak, ám szerinte nem egyszerű a beilleszkedésük. Egyrészt a pedagógusok többsége nincs felkészülve a vak gyermekek oktatására, nem ismeri a Braille-írást, s azoknak az eszközöknek a használatát, amelyek nélkül a diákok képtelenek elsajátítani a tananyagot.- Mi már óvodás korban kezdjük tanítani a kicsiket a pontírásra, s arra, hogy tudjanak olvasni az ujjbegyükkel. Más a helyzet a továbbtanulókkal, hiszen ők mindig a látókkal jártak középiskolába. Persze sok kolléga fogadókész, megtanulja a kedvükért a Braille-írást és a matematika vagy a kotta szintén hatpontos jelrendszerét. A mi intézményünk ilyen szempontból mint módszertani központ működik. Minden kollégát segítünk abban, hogy elsajátíthassa azokat az ismereteket, amelyek elengedhetetlenek egy vak gyermek tanításához. Örömmel látom, hogy egyre többen vállalkoznak erre szerte az o