Kollektivizmus és nemzeti egység

Beállt, véglegesen meggyökerezett és – tegyük hozzá – a fogyasztói társadalom rendjébe merevedett demokráciák esetében a pártküzdelmek alakulásának nincs mélyebb, önmagán túlmutató jelentése. Nálunk más a helyzet. A politikai élet eseményeiből – hol aggódva, hol bizakodóan – sorsunk alakulására következtetünk, az előttünk föltáruló képet szemlélve a jövendő esélyeit latolgatjuk. Mivel a játék nem babra megy, nem a mérkőzés egyik vagy másik résztvevőjével azonosulunk esetleges érzelmi elfogultságaink, elemi erejű indulataink alapján, hanem az ország, a társadalom, a nemzet érdekeit szem előtt tartva igyekszünk állást foglalni.Amikor azt mondjuk, hogy az SZDSZ visszaszorulását örvendetesnek tartjuk, nem azt áruljuk el, hogy ezt a pártot nem kedveljük, és a választások alkalmával nem rá szavazunk, mert szűkebb értelemben vett érdekeinket nem támogatta, sőt megélhetési gondjainkat növelte. Vélekedésünkben az a meggyőződés vezérel, hogy közéletünk kiegyensúlyozódása és társadalmunk cselekvőképességének kibontakozása érdekében mára kívánatossá és lehetségessé vált a baloldali radikalizmus visszaszorítása. (Közismert, hogy ezt nálunk szinte kizárólag az internacionalista, világforradalmár változat képviseli, és az elmúlt fél évszázadban ebben a formájában volt döntő befolyása sorsunk alakulására.)De vajon miért nem korábban jött el ennek az ideje, mondjuk, tíz évvel ezelőtt, esetleg a Kádár-korszak vagy Rákosiék bukása idején? Mi az a sikeres taktika, amely ezt az erőt az alkalmazkodás, a politikai túlélés rekordjainak megdöntésében segítette? Hamis nimbusz gyártása helyett ki kell mondanunk, hogy a nemzet szellemi erejének a kommunizmussal, a totális diktatúra kollektivizmusával szembeni ellenállása teremtett olyan helyzetet, amelyben évtizedekkel a sztálini nagyorosz sovinizmus, a nemzetinek mondott, kollektivista erők kibontakozása után nálunk lényegében minden a régiben maradt. A nemzet úgy látta jónak, a megszállók helytartóiként működő erők inkább az internacionalizmus jelszavával szolgáltassák ki az országot, és tartsák fönn jórészt idegen erővel hatalmukat, mint hogy a nemzeti érdek képviseletének szerepét kisajátítva, egy részleges és látszólagos mozgástér megnyílása érdekében a kollektivizmus sötétsége és gonoszsága morzsolja föl a nemzet szellemi és erkölcsi erőit.Jellemző, hogy az 1994-ben parlamenti többséget szerző MSZP szükségesnek tartotta a kialakult játékszabályokhoz tartani magát, és a nemzeti gondolat iránt fogékonyságot nem tanúsító SZDSZ-szel kötött koalíciót. Nem bízott abban, hogy magát kollektivistára áthangolva egyedül képes lehet a támogatottság szükséges mértékét fönntartani. Pedig a rendszerváltozással a viszonyok megváltoztak, az MDF a diktatúra megszűnése, a megszállók távozása után a nemzeti törekvések fölkarolásával aratott sikereket. Csábító lehetett volna vele versenyre kelve kifogni a szelet a jobboldali vetélytárs vitorlájából. Azért szorult az MSZP az első ciklusban látványosan vissza, mert a lehetőséget tudatosan kiaknázatlanul hagyta.Taktikailag helyesen ismerte föl, hogy a demokratikus átalakulás ügyét ugyan eredményesen képviselő, de a kollektivista megnyilvánulásoktól egyelőre világosan elhatárolódni és ezért helyzetét megerősíteni nem tudó MDF nem lehet politikai tájékozódásának szilárd pontja. Helyette valamivel később az SZDSZ kezdeményezését fogadta el. Ez – a megszokott forgatókönyvhöz ragaszkodva – a Demokratikus Charta leple alatt úgy ügyeskedte vissza az egykori állampárt jogutódját a hatalomba, hogy a nemzeti jobboldalt a Horthy-rendszer föltámasztásával vádolta meg, és a „haladás” egyedüli letéteményesének, a közérdek egyedüli szolgálójának a posztkommunisták vezette népfrontot tüntette föl.Hogyan értékeljük ezek után azt a jelenséget, hogy az utóbbi időben mindkét oldalon megsűrűsödtek a nemzeti egység kívánatosságára utaló kijelentések, sőt nem túlzás azt mondani, hogy megjelenítése a kormányzat egyik első számú törekvésévé vált? Vajon az MDF csak azért ajánlja az MSZP-nek nemzeti ügyekben tanúsított közömbösségének oldását, mert szinte ez az egyetlen lehetősége, hogy a koalíción belüli szerepvesztését mérsékelje? És az MSZP azért mutat-e érdeklődést az ajánlatra, mert kormányzati esélyeinek növelését az SZDSZ-től ma aligha várhatja? A kormányzat terhét elsősorban viselő Fidesz pedig azért szólítja meg a nemzetet, hogy a békétlenkedésnek, az ütközések indokolatlan keresésének vádját magáról elhárítsa?A politika sokszereplős mutatvány, bizonyára vannak, akik így gondolkodnak. A gyakorlatias számítás pedig a politikától nem idegen, ezért egyik találgatást sem kell föltétlenül elhárítanunk. De e számítások és szándékok nem egyszerűen ezért, hanem a korábbitól eltérően azért érvényesülnek, mert időközben az egész politikai színteret érintő, gyökeres változás következett be: a Fidesz vezette koalíció képessé vált arra, hogy a kollektivizmus veszélyének fölidézése nélkül fejezze ki a nemzeti összetartozás gondolatát. A nemzeti kultúra támogatásával megbékülni sehogyan sem tudó SZDSZ visszaszorulását, úgy tűnik, ez a fordulat magyarázza.Azok a baloldali politikusok, akik a korona szentségén értetlenül tréfálkoznak, azt igyekeznek elhitetni magukkal és másokkal, hogy az emberi összetartozást megalapozó személyes igazság, Isten – a polgári politizálás többnyire kimondatlan, de elengedhetetlen, és elutasítása esetén súlyos zavarokat okozó előfeltevése – üres szó, tulajdonképpen nincsen. Aki tehát nem törődik bele a józan ész által sugallt, elszigetelt egyéni létezésbe, az szükségszerűen kollektivistává válik, és az értelmetlen indulati meg a bizonytalan érzelmi késztetéseket az ész kézzelfogható igényei elé helyezi.Századunk történelme azonban mérhetetlen szenvedés árán tanított meg arra, mennyire meddő és pusztító erejű az a gondolkodás, amely hamis kiindulópontjához görcsösen ragaszkodva arra következtet, hogy az ész diktátumainak érvényesítése érdekében még a kollektivizmus sötétségének és gonoszságának elszabadítása is megengedett. Nem vigasz, hogy ahol az események a maguk logikája szerint zajlottak le, ott a hatalom – hadállásaikat ellentétes módon megerősíteni akaró – megszállottjai elkerülhetetlenül szembefordultak egymással. Az is tudnivaló, hogy ahol a felek vetélkedésükből az igazságot kölcsönös megegyezéssel kizárják, ott mindig a nyersebb, a kevésbé körmönfont kerekedik felül. Nem irigylésre méltó azonban a nemzeti kultúrát, a személyes igazságot tagadók számára az a tudat sem, hogy nálunk a leszámolás kultúránk szellemi ereje miatt maradt el, azaz a most rajta gúnyolódók tulajdonképpen az elmúlt évtizedekben is a Szent Korona védelme alatt álltak.Nem akarjuk eleve elvitatni, hogy az MSZP szimpatizánsai között vannak jó szándékú, tájékozatlan, a politikai légkör enyhülésével a demokrácia ügyének megnyerhető és a közélet polgári normáit elsajátítani képes emberek. Aki azonban úgy véli, elsősorban az ő kedvükért kívánatos a nemzeti egységre törekedni, maga is kollektivista befolyás alatt áll. A kollektivistát sem helyes „a mi kutyánk kölykének” tekinteni, ő sem jobb, mint az internacionalista, hiszen ahhoz hasonlóan ő sem ismeri el az emberi létezést, a demokráciát és a nemzeti létet megalapozó személyes igazságot.A kollektivisták közt „jó magyar embereket” keresőkkel és a nép egyszerű fiainak diktatúrafertőzöttsége miatt siránkozókkal szemben azt kell mondani: ahogy fasiszta nemzetek nincsenek (tudjuk, vannak, akik nem így gondolják), nincsenek kommunista nemzetek sem. A személyes igazság elutasítása nem nézet, hanem a hatalmat, a befolyásszerzést az elvek elé helyező magatartás, a személyiség szellemi-lelki illegalitásba vonulása önmaga és mások elől. Értelmetlen és zavart keltő erőfeszítés az egykori állampárti ideológiától befolyásolt emberek jobb belátásra térítésén fáradozni, vagy ilyen irányú próbálkozásaiknak hitelt adni. Annak ellenére így van, hogy nem föltétlenül a konok megátalkodottság vagy a cinikus kételkedés szab e kísérleteknek határt, hanem az igazságtól megfosztottság sötétsége.Nincs viszont akadálya, hogy mint a helyzet megváltozásának jelét, elégedetten nyugtázzuk a nemzeti egység baloldalon hangoztatott igényét. Különös jelentőséget annak sem kell tulajdonítanunk, hogy e felszólítások nem képesek az egységnek világos tartalmat adni, vagy éppenséggel a demokratikus értékek számonkérését elhárítani akaró, ravasz szándék nyilvánul meg bennük.A nemzeti egység nem mozgalom, nem az a fontos, hogy egyesüljünk, hanem hogy az igazság egyesítsen minket, vagyis mindennapi küzdelmeink közben se feledkezzünk meg az igazságban való összetartozásunkról. A zsarnokság szellemtelenségének leküzdése nem attól függ, mikor sikerül jobb belátásra téríteni a lélekben neki meghódoló rabokat. Hatalma már akkor megtörik, amikor a bizalmatlanság légkörének, a „ki kit győz le” állapotának elutasítását kinyilvánítjuk.Január elsején, a koronának az Országházba szállítása alkalmával elhangzott, hogy az ország minden lakója, az igazak és a hamisak, a bölcsek és az ostobák, a bátrak és a gyávák egyaránt a nemzet részét képezik. A társadalom a nála magasabban álló igazságnak engedelmeskedik, amikor olyanokkal vállal sorsközösséget, akikkel – az igazságnak elkötelezetten – érzelmileg, lelkileg nem azonosulhat. Van-e jobb gyógyszer a kollektivizmus szellemi ártalmainak orvoslására, mint ha a nemzethez tartozásukat hangoztatóknak az akolmeleg sötétje helyett az igazság világosságát ajánljuk?A köpönyegforgatás szakmáját gyakorlók, a lépten-nyomon megtérők ellenében a leghelyesebb módszer, ha lelki és intellektuális szenzációikat zárójelbe tesszük, és az igazsággal való szembesítésükön munkálkodunk. Az igazsággal találkozni nem mindenki számára öröm, de a közélet megújulását egyedül ez hozza. Az igazsághoz nemcsak annak van köze, aki vállalja, de annak is, aki elutasítja. Ezért köteles a nemzet a hozzá tartozni akarókon kívül azokkal is számolni, akik neki látványosan hátat fordítanak. Csak az a nemzeti egység valóságos és teljes mértékű, amelybe az egységet most szorgalmazók mellett a róla egyelőre hallani nem akarók is beletartoznak.