Pompei példa

Tavaly nyáron Pompeiben jártam. Az augusztusi hőségben izzó romváros Via del Lupanare nevű utcájának végén, ahol a szigorú geometrikus rendet néhány girbe-gurba sikátor töri meg, kellemesen hűvös házacskák nyújtottak enyhet. A parányi szobák fekhelyei, a falon látható freskójelenetek egyértelműen mutatták az épületek eredeti rendeltetését. Mondtam is a feleségemnek: látod, már kétezer évvel ezelőtt is tudták az emberek, mitől döglik a légy. Persze, nem ok nélkül nevezik a testi szerelem hivatásszerű gyakorlását a legősibb mesterségnek, a görög vázákon munkálkodó nőalakoktól kezdve, Villon és Baudelaire Párizsának világhíres szajháin át, Krúdy és Hunyady Sándor családias kisasszonyaiig a teljes emberi kultúrtörténeten végigvonul a prostitúció. Tetszik, nem tetszik, ma is virul, s mint mindenütt a világon, nálunk is ezrével űzik az ipart a rátermett lányok-asszonyok.Az a már burleszkbe illő bürokratikus huzavona tehát, ami az úgynevezett türelmi zónák kijelölése körül immár évek óta folyik a fővárosban, akár több ezer év felhalmozott tapasztalatainak mellőzéséből, ismereteinek hiányából is fakadhat. Márpedig ez mindig öreg hiba. Jellemző, hogy eddig az egyetlen közéleti szereplő, akinek az egész problémakörben normális és használható gondolatai voltak, a józsefvárosi polgármester. Nem véletlenül, hiszen az ő városrésze a leginkább érintett, az ezerszer áldott nyolcadik kerület bír a legpatinásabb hagyományokkal ezen a téren, maga a „tér” és sötét környéke mutatja meg legjobban, milyen marha ötlet volt a piros lámpás házak bezáratása a roppant erkölcsös Rákosiék részéről. Csécsei Béla már évekkel ezelőtt nyilvánosan javasolta a nyilvánosházak rehabilitálását, mint a legbiztonságosabb megoldást. Erre – jellemzően az amúgy liberális elveket vallók – folyvást az úgynevezett New York-i egyezményre mutogatnak, amely megtiltja a kupik üzemeltetését, s amelyet Magyarország is aláírt. Az, hogy az egyezmény 1955-ben született, s nálunk már öt évvel korábban, 1950-ben „hatályba lépett”, csöppet sem zavarja az egyezményt vakon tisztelőket. Odáig fajult a dolog a kéjügyi szakbizottságban, hogy nem találván alkalmas közterületet a négyszáz négyzetkilométeres Budapesten, legújabb rendelettervezetükben magánszemélyeket biztatnak pályázatra: adjanak ők privát parkot, grundot, kies ligetet a vállalkozó lányok talpa alá. A türelemüzlet-tervezet előírása szerint a zónának három hektárosnak, megfelelő infrastruktúrával ellátottnak, és továbbfejleszthetőnek kell lennie. A pályázóknak a tervezet szerint erkölcsi bizonyítvánnyal (!!!) kell rendelkezniük, a morál – és a magyar nyelv nagyobb becsületére.Tessék mondani, nem volna egyszerűbb a régi, jól bevált, békebeli infrastruktúrát visszaállítani? Háztetőstől, fürdőszobástól, rendszeres orvosi ellenőrzéssel, rendőrségi és pénzügyi átláthatósággal együtt. Ami pedig a nemzetközi egyezmények felmondását illeti, tessenek a Varsói Szerződésre gondolni. Hol van az ma már?