A politikai mosógépeffektus

Köztudott, hogy a férfiak általában kevesebbet mosnak, mint a hölgyek. De – hallomásból legalább – ők is ismerhetik azt a jelenséget, hogy ha a gépben öszszemossuk a színüket eresztő ruhákat, akkor előbb-utóbb az összes ruha egy szürke masszává válik. Olyan ez, mint amikor fizikaórán megpörgettük a szivárvány színeit felsorakoztató tárcsát, és csodák csodájára szürkét láttunk. Mostanában egy hatalmas mosógépben érzem magam forogni. Amikor Kovács László szocialista pártelnök Thürmer Gyula kommunista pártelnökkel lejt násztáncot a választópolgárok legnagyobb ámulatára, és Giczy György, a már láthatatlan kereszténydemokrata Németh Miklós, a még láthatatlan szociáldemokrata érdekében fohászkodik Istenhez, miközben a balliberális médiamanipulátorok azzal vádolják Orbán Viktor kormányát, hogy Csurka Istvánra kacsingatva késő kádárista módszerekkel hajtja uralma alá az országot, enyhén szólva elbizonytalanodom. Mert ami összekavarható a honi politikában, az mára össze is kavarodott rendesen. De nem a sokszínűség termékeny kavalkádját hozta el ez a zutyulás, amitől még gyarapodna is az ország, hanem átláthatatlan, szürke ködöt eresztett inkább a még látni vágyók szemére. Kinek-kinek önmagán belül kell rendet teremtenie ebben a káoszban, mert a székesfehérvári időközi választások példája mutatja, milyen veszélyekkel jár a demokráciára nézve, ha azok szándékai érvényesülnek, akik a minél nagyobb zavarodottságban érdekeltek. Azt már az „önmaguktól független” baloldali politológusok is kezdik kapisgálni, hogy a hagyományos értelemben vett jobb- és baloldal emlegetése nem alkalmas a magyarországi politikai viszonyok leírására. Kommunistázással sem lehet világos különbséget tenni elfogadható és elítélendő között. Még a sokat emlegetett társadalmi igazságossághoz és szociális érzékenységhez fűződő viszony sem ad fogód-zót. Emlékezzünk csak arra, hogy a munkásosztálynak címzett hatalom milyen diktatúrát akasztott éppen a munkások nyakába! Az önmagát balliberális, szociáldemokrata gyökerűnek aposztrofáló Horn-Bokros-kormány „szociális érzékenységéből” fakadó nyomort pedig egy konzervatív, jobbközép kormánynak kell enyhíteni hosszú évek fáradságos munkájával. Mi lehet akkor az a vezérlőelv, ami mentén akár egy kétpólusú, akár egy több központú politikai rendszer körvonalazható anélkül, hogy a fent említett mosógépeffektus kialakulna? Tartok tőle, hogy minden megoldási javaslat túlságosan leegyszerűsítő, mégis úgy gondolom, szét kell választani, ami nem összetartozó. Világosan el kellene tehát végre határolni a magyar társadalmon belül azokat, akik a kommunizmus, majd a szocializmus építésének haszonélvezői voltak, azoktól, akik a nagy kaland vesztesei lettek. Nem szabad közben engedni annak az „összemosó gépes” csábításnak, hogy „mindenki itt élt, mindenki itt tanult, mindenkiből itt lett ember, mindenki kapott valamit”, mert ettől függetlenül elhatárolható volt a politikai és gazdasági elit, amely akkor szerzett hatalmát gyönyörűen átmentette a rendszerváltáskor, szinte behozhatatlan előnyökre szert téve újra. Nem kell a volt tsz-elnököket, pártapparatcsikokat, politikai tiszteket, volt vállalati vezetőket elüldözni, csak meg kell őket nevezni, és tudni kell, melyik politikai táborban landoltak többen a nagy „ejtőernyős-invázió” után. Ebbe még az is belefér, hogy jelenlegi ténykedésük alapján ítéljük meg őket, s ha a szaktudásukat ma már jó ügyekért és nem csupán önmaguk gyarapítása érdekében vetik latba, akkor legyen átjárásuk a másik csoportba. Hiszen a vesztesek sem akarnak örökké azok maradni. Ebből fakadóan megfogalmazható a következő világos oppozíció. Különbséget kell tenni azok között, akik a politikai hatalmat szolgálatnak tekintik – amely szolgálatért cserébe mellesleg saját maguk is gyarapodnak -, valamint azok között, akik a politikai hatalomban csak önmaguk gyarapodásának eszközét látják. Fölismehető ez már a hatalomért indított harc legelején! Ne befolyásoljon bennünket, hogy épp az utóbb említett csoport vádolja politikai zsákmányszerzéssel, egész pályás letámadással, öncélú hatalmi törekvésekkel a másikat. Sőt, ha ilyet hallunk, fogjunk azonnal gyanút! És ha külön tudjuk választani azokat, akik értékekről is tudnak beszélni, azoktól, akik csak érdekeket látnak minden mögött, akkor nagyjából el tudunk igazodni a politikusok között. Föl tudjuk mérni, melyik pártban vannak többen azok, akik mindhárom ellentétpár számunkra szimpatikusabb oldalán állnak, és el tudunk menni szavazni. Zúg, forog a nagy összemosó gép, de ki kell szállni belőle!