Jegyzetek az esőerdőből (részlet)

Június 6.

***Az elmúlt két évtizedben különböző észak-amerikai egyetemeken tartottam előadásokat, mint meghívott vendég-professzor. Mindig betartom az akadémiai szabványt, azaz az ötven perces előadást; nem is tudnék már rövidebben, vagy hosszabban beszélni. Utána, rendesen tíz-tizenöt percig, feladott kérdésekre válaszolok. Ha nincs több kérdés, lelépek a dobogóról. Ilyenkor azok jönnek hozzám, akik nem az előadás tárgyáról kívánnak beszélni velem. Hárman-négyen, máskor tizen-tizenketten. Félkörben, pontosan két lépés távolságban állnak tőlem. Áthívom őket a kafetériába, vagy egy kollégiumba és velük töltöm az estét.

Olykor megesik, hogy valamelyik hallgatóm közvetlenül mellém lép. Pár hónappal ezelőtt az University of Victorián is így történt – talán hetedszer vagy nyolcadszor az elmúlt évek alatt. Az illető mindig diáklány és már előre tudom, mit mond majd. Azt, hogy csak néhány szót beszél magyarul, de nagyszülei, vagy dédszülei magyarok voltak, akik a nagy bevándorlási hullámmal érkeztek az Államokba vagy Kanadába. Szeretné, ha néhány szót mondanék néki a régi amerikások elmerült világáról, hiszen én vagyok az egyetlen élő, aki ismerte őket. A lány felnéz rám és szorosan mellém húzódik, mikor ezt mondja, a többi diák elé. Így állunk, mert valami összeköt bennünket az irgalmatlan idő száz esztendős hídíve alatt.

Nem én vagyok az egyetlen, aki még ismerte a régi amerikások világát, de Zilahy Lajos halála óta alighanem az egyetlen, aki írni tud róluk. 1941 szeptemberétől 1946 márciusáig laktam, ha nem voltam másutt a hadsereggel, New Yorkban, akkoriban 100 000 magyarjával a második magyar városban. Idősebb barátaimmal, Fényessel, Jászival, Vámbéryvel megjártam az államok nagyobb magyar településeit, előadást tartani, körülnézni, ismerkedni. A legtöbbet az amerikai magyarságról akkor tudtam meg, amikor 1942 derekán, mielőtt katonai szolgálatra behívtak, néhány hónapra Detroit déli, magyarlakta városnegyedébe, Delraybe költöztem.

New Yorkban nem találtam megélhetést, de a Detroiti Magyarság tulajdonosa leszerződtetett szerkesztőnek hetilapjához. A lepedő nagyságú újságot magam írtam tele; szerencsére sok volt a féloldalas, állami hirdetés, és az egyéb reklám is. Heti tizenöt dollár fizetést kaptam, amikért feleségemet nem tudtam áthozni New Yorkból. Magyar nyomdásznál laktam, kinek két kiadó padlásszobája volt; az egyiket én béreltem. Fizetésemből házbérre, ebédre és cigarettára futotta. (A szegénységet emigrációmban megszoktam, úgyhogy az ilyesmit észre sem vettem, ha nem figyelmeztettek reá, mint olykor gazdag barátaim, hogy kopott a nadrágom.) Reggeli kávét a szerkesztőségben főztem. Hét végén rendszerint meghívtak, míg hétköznap este 7 óra táján elhagytam a házat, mintha vendéglőbe mennék, nehogy a lap nyomdásza észrevegye, hogy szerkesztőjének nincs pénze vacsorára és kénytelen legyen meghívni. Az utcán bolyongtam. Sehol egy park a közelben. Az ingyenuszodát ilyenkor már bezárták. Egyedül a magyar flagelláns-gyülekezet templomának kapuja állt tárva-nyitva. A magas téglafal mögül jajgatás hallatszott és korbácsok csattogása.
Delrayben akkoriban mintegy 35 000 magyar lakott. Többnyire munkások Ford közeli, River Rouge-i gyárában, de akadtak még szép számmal kiskereskedők, iparosok és vállalkozók is közöttük. A kisszámú magyar értelmiség a távoli villanegyedben lakott, de az orvosok Delrayban nyitottak rendelőt. A magyar családok öt szobás házakban laktak: előkert, hátul kiskert, oldalt garázs vagy sátor az autónak; két nagyobb szoba és konyha a földszinten, esetenként tornác; fent három háló- és fürdőszoba. Ehhez folyóvíz, gáz, villany, rádió és központi fűtés kivétel nélkül. Ismertem néhány munkást, akik vasárnap délután családostul jártak golfozni; mások hétvégi autókirándulásra hívtak Saginaw Baybe vagy Észak-Michigan erdeibe. Hasonló anyagi körülményekről 1942-ben nemhogy az otthoni magyar, de az angol és a francia munkás sem álmodhatott.

Mindnyájunk körül a nosztalgiás múlt és a modern ipar és hadiipar kavargott káotikusan és összebékíthetetlenül. Delray csendes mellékutcáiban magyar háziasszonyok pletykáltak vagy kiáltottak át egymásnak kaporért meg lestyánért. A házak előtti padkán öregemberek ültek. Valamelyik élelmes vállalkozó megalapította a „Császári és királyi osztrák–magyar dohányjövedék, Limited”-et és annak első világháború előtti névvel ellátott termékeit árulta: a „Hölgy” nevű könnyű cigarettát és a szalmaszálas „Virginia” szivart, mely átható büdösségével a múlt emlékét ébresztette. A kocsmák kirakattal rendelkeztek, amilyet talán nagyapám látott fiatal korában. Az üres deszka közepén kitömött hiúz, a csapszék veszedelmes jellegének szimbóluma; mögötte, rézrúdon vörös bársonyfüggöny.
Az amerikások beszédében ismert, de már nem használt szavak ütötték meg a fülemet. Az iskolát tanodának hívták, a kellemetlen fiatalembert pimsz fráternek, a díványt, nem kis megvetéssel, miután csak henyélésre és szeretkezésre szolgált, heverőnek. A kasszírnő szó kurvát jelentett, míg engem boltban, vendéglőben és társaságban egyformán ifjúrnak, sőt főszerkesztő ifjúrnak szólítottak, ami ellen hasztalanul tiltakoztam.

A legváratlanabb a magyar hangsúly eltolódása volt; nem gondoltam volna, hogy 35 év alatt annyit is változott, és hogy a hangsúly fogatán utazhatom a visszhangtalan múltba, születésem előtti időbe. A hangsúly eltolódását a kiejtés dallamossága, zeneisége, a madárcsicsergés irányában érzékeltem. Valahogy úgy, mint amikor ógörög szöveget olvasnak fel, egyforma emfázissal az ékezeten, a magánhangzók hosszán és a hangsúlyon. Mosolyogva, csukott szemmel szoktam hallgatni. Némiképpen kárpótolt a rettenetes szokásért, mellyel az amerikások – és majdnem minden emigráns azóta – beszédükbe angol igéket és főneveket kevertek, magyar ragokkal és végződésekkel. (Muffoltunk – költözködtünk; krosszoltam az utcát – átmentem az utcán; bedrájvoltam a csörcsjárdára – behajtottam a templom udvarára.)

Delray keskeny, vidékies és békés utcáit a West Jefferson Boulevard szelte ketté. A régi villamossíneken száz vagonos tehervonatok ácsorogtak szorosan egymás mögött, vagy kúsztak, mint gigantikus hernyók. A kocsikra erősített, frissen gyártott tankok és dzsipek hallhatóan vibráltak és rezegtek. Ha át akartam jutni a túlra – a Detroiti Magyarság földszintes szerkesztőségébe –, előre kellett mennem és intenem a néger mozdonyvezetőnek, aki széles mosollyal engedett át. Az autókat nem engedte át; Délről feljött feketének akkor még csak elvétve volt kocsija.

Valamennyi üzem napi három váltásban dolgozott, úgyhogy a gyorsvendéglőkben ugyanakkor reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak. Még szerencse, hogy amerikai munkások mind a három alkalomra majdnem ugyanazt szokták fogyasztani. Éjjelente, a rekkenően meleg padlásszobában gyakran ébredtem, amikor a közeli Ford-gyár repülőteréről gép emelkedett a magasba. Új gép. Kilógattam a lábam az ágyból és rágyújtottam egy hosszú cigarettára. A csendes-óceáni frontról a The New York Times és a Detroit Free Press napról napra kétségbeejtő vereségek hírét hozta. Végigszívtam a cigarettát és elheveredtem a párnán. Elalvóban még hallottam, ahogy a közetkező repülőerőd, pontosan tizenkét perccel az előbbi után, felrepült a levegőbe. Nem vesztjük el a háborút – gondoltam.