Ha egy színészt szerepein keresztül akarunk beazonosítani, legsikeresebb színpadi alakításait emlegetjük. Negyvenhét pályán eltöltött év terméséből azonban nehéz a válogatás. Horatio, a Bölcs Náthán, Mágnás Miska szerepe után, ha néhány olyan filmet is ideveszünk, mint a Vasvirág, a Két emelet boldogság vagy a Földindulás, akkor is megannyi emlékezetes alakítás maradt ki a listáról. Díjait felsorolni is hosszú lenne, hiszen mindent, amit lehetett, megkapott. Legutóbb a Nemzet Színészei közé választották. Komoly műtéteken átesve tavasszal ünnepelte hetvenedik születésnapját. Természete azonban még mindig hajtja. Idén formálta meg a Pesti Színházban ismét a Bölcs Náthánt, a napokban pedig Tiborcként láthatjuk a Gyulai Várszínház színpadán. Avar Istvánnal a múltról és a jelenről beszélgettünk.
- Bányász családban született, papnak készült, de segédmunkásként is dolgozott. Ezek után hogyan döntött a művészi pálya mellett?
- Kisgyerekként nagyon vonzónak tűnt a papi pálya. Anynyira, hogy mindennap ministráltam, otthon a hokedlire még oltárt is csináltam. Később azonban csalódtam a lelkészekben, és hamar fel is adtam azt az elképzelésemet, hogy pap leszek. Végül mégis az lettem: Thália papja. Hosszú pályafutásom után nyugodtan állíthatom, hogy a színészet is papság. Ugyanúgy kell hozzá megszállottság és hit abban, amit csinál az ember, hit annak igazságában. De hogy színész legyek, meg sem fordult a fejemben. Igaz, a falubeli tanító néninek köszönhetően sok verset mondtam, s afféle amatőr színtársulatban is játszottam. Tizennégy éves koromban azonban abbahagytam az iskolát, mert akkor úgy tudtuk, hogy apám meghalt a háborúban, és elkezdtem segédmunkásként dolgozni Egercsehiben, a bányában. Ezután aknacsatlós lettem, nekem kellett le- és felszállítani az embereket a bányába, a személyszállítások között pedig háromszáznegyven-háromszázötven csillét kellett tologatni egy-egy műszakban. Később lent, a bányában is dolgoztam.
- Származása, gyerekkora előnyt vagy hátrányt jelentett önnek a főiskolán?
- Nem gondolkodtam én ezen. Bár 1949-ben vettek fel, egy évvel később kezdtem el a főiskolát, mert lehetőséget kaptam, hogy egy év alatt a hiányzó érettségi vizsgámat letegyem. Ez az idő kimondottan jó volt arra, hogy ismét hozzászokjak a tanuláshoz. A főiskolán már megszállottan az érdekelt, hogy színész legyek. Rendszeresen jártam színházba, nem volt olyan előadás, amit meg ne néztem volna. A beszédtanárom három hónapot adott, hogy leszokjak a palóc tájnyelvről. Rengeteget kellett gyakorolnom ahhoz, hogy sikerüljön; éjszaka, amikor elfáradtam, még gombostűkkel is szurkáltam magam, hogy ébren maradjak, és mondjam, mondjam a nyelvtörőket. Végül leszoktam a tájszólásról, a pöszítésről is, olyannyira, hogy később a főiskolán beszédtechnikát, színpadi beszédet kezdtem tanítani.
- Gyakran hangoztatta is, hogy szereti a fiatalokat. Elmondaná, hogy milyen velük valójában a kapcsolata?
- Félig-meddig apja is vagyok tanítványaimnak. Nyugodtan fordulhatnak hozzám bármilyen problémájukkal, ha tudok, segítek nekik. Élni is szoktak ezzel a lehetőséggel, de hogy visszaélnének jószívűségemmel, az szerencsére nem szokott megtörténni. Egyébként is butaság kritizálni a fiatalokat, meg kell próbálni megérteni őket. Én is voltam fiatal, mentem a magam feje után, és tudom, hogy mennyire másképpen gondolkodtam, mint a szüleim. Tudomásul kell venni, hogy a világ megy előre. Tudom, nem könnyű, hiszen nekem is van gyerekem, két unokám, de a súrlódások elkerülése miatt nekik is muszáj megérteniük az én kissé konzervatív gondolkodásomat, nekem pedig az ő gondolkodásukat. Ebben sokat segít az, hogy a főiskolán fiatalokkal dolgozom.
- Sok fiatal kollégával játszik együtt a Bánk bánban is, ahol ön Tiborcot alakítja, pályafutása során immár másodszor. Másképpen értelmezi most a szerepet, mint régebben?
- Természetesen, hiszen huszonhat évvel ezelőtt más világban éltünk. Mások voltak a társadalmi feszültségek, mint ma, és a színpadon is máshová helyeződnek a hangsúlyok. Tiborc monológja persze akkor sem csak a szabadságvágyról szólt, most azonban, a szabadságban a mai nézővel kell megértetni a darabot, a mai feszültségek okát anélkül, hogy külön aktualizálni akarnék.
- Ha jól tudom, egyébként is rendezőbarát színész.
- Tény, mindig igényeltem, hogy a rendező felkészült legyen, mert akkor el tudja mondani, meg tudja velem, a színésszel értetni, hogy mit is akar valójában. Ha így van, akkor nyugodtan próbálok. Legutóbb a Bölcs Náthánt próbáltam a Pesti Színházban, pályám során azt is második alkalommal. Mészáros Tamással, a rendezővel, akivel korábban sohasem dolgoztam együtt, szinte vitatkozni sem lehetett, annyira tudta, mit és miért akar. Ezt szeretem.
- Pályafutását Pécsen kezdte, az azóta eltelt évtizedek alatt két színház, a Madách és a Nemzeti között „ingázott”. Időközben soha nem vágyott más teátrumokba?
- Egyrészt ez a két színház harcolt értem. Először a Nemzetibe Major Tamás hívott 1958-ban, de akkor inkább Pécsen maradtam. Két év múlva hívtak a Madáchba, akkor már elfogadtam az ajánlatot. Hat esztendő után átmentem a Nemzetibe, és tizenkilenc év múlva vissza a Madáchba. Bár már nem vagyok tagja, de nyugdíjasként még ma is játszom a Madáchban. Mindez nem jelenti azt, hogy máshonnan nem kaptam ajánlatot. Vendégművészként számos helyen játszottam, Szegeden Lear királyt, az Asbóth Színpadon Petúr bánt és még sorolhatnám, de valamiért a Madách és a Nemzeti Színházhoz ragaszkodtam. Nekem egyébként is nagy szerencsém, hogy soha nem unatkoztam. Reggeltől estig a színházban voltam, szegény édesanyám, amíg élt, aggódott is nagyon. Azzal nyugtatgattam, hogy ha meghalok, majd azt mondják a koporsóm felett, hogy a munkába halt bele. De tényleg, vagy szerepet tanultam, vagy próbáltam, vagy játszottam, vagy olvastam, vagy kimentem Biatorbágyra, a telkükre, ahol valamit mindig bütyköltem. Persze most, hogy megöregedtem, és több műtétem is volt, kicsit vissza kellett fognom magam. A feleségem szerint még most is túl sokat dolgozom.
- Mi hajtja?
- Nem is tudom, talán a természetem.
- Néhány éve azt fájlalta, hogy nem gondolkodnak önben a rendezők. Most mi a helyzet?
- Minden okom megvolt arra, hogy azt mondjam, nem gondolkodik bennem a szakma. Az előző rendszerben tizenhét évig voltam honatya. Ezt a rendszerváltás után, ha nem is mindig direkt, de a szememre vetették. Voltak, akik a színházi múltamat is megkérdőjelezték. Olyan is akadt, aki egyenesen azt kérdezte: nem tartom-e zsenántnak, hogy a Kádár-korszakban kaptam a Kossuth-díjamat. Nem – válaszoltam. Most, a Bölcs Náthánnal ismét bizonyítottam, hogy hetvenéves koromban még mindig használható színész vagyok. És azt tapasztalom, hogy a színházi emberek közül egyre többen gondolkodnak bennem. El sem tudom mondani, mennyi szerepet adtam vissza az utóbbi időben, mert a fáradtságot már én is érzem.
