Bár keresztelőre mentünk – társaságunk egyik tagja csíkszeredai lányt vett feleségül -, egy hetet arra szántunk, hogy ahogy lehet, a környéket bejárjuk. Kiinduló pontunk minden egyes alkalommal az a Hargitán lévő vendégház volt, amit több napra, több ember számára nevetségesen olcsón lehetett kibérelni. Este a magunk urai lehettünk, tábortüzet raktunk, sütöttünk, főztünk, ittunk, ettünk, nótáztunk. |
A Hargita. Amikor kamaszkoromban először jártam a Székelyföldön, csak egyik városból a másikba tartván, buszról láthattam, de nem érezhettem a Hargitát. Csak a ködbe borult, sejtelmes, fenyves táj képe maradt meg bennem, s az óhaj, hogy egyszer ne csak átutazzak Tamási Áron Ábeljének a vidékén. Aligha valószínű, hogy a mostani röpke pár nap alatt sikerült kiismernem a Hargitát. De valamit megérezhettem. |
Nem bebeszéltem magamnak, hanem a fák tényleg sejtelmesen suttogtak egymást közt. Én nem értettem, hogy miről, de egymás közt biztosan sokmindent megbeszéltek. Talán még az ott élő állatok, madarak, bogarak, rókák, vaddisznók és medvék (utóbbival találkozni a Hargitán nem is olyan lehetetlenség) azok, amelyek értik a nyelvüket. Meg a mindenféle növények, amelyek jórésze más, messzibb tájakon már kihaltak vagy szigorúan védettek. (Itt, sajnos, nem feltétlenül védettek, s csak az utazó lelkiismeretére van bízva, hogy vigyáz-e rájuk vagy sem.) |
A Hargita sokat tudó fenyveserdeje olyan, mintha abban minden egyes fenyőfa egy élő, vagy valaha élt ember lenne. Vannak nagy, kissé korhadt, de szilárdan álló mélyzöld színűek. Vannak egyenes tartású, kevésbé zöld de érett példányok. Vannak finomabban zöldellő, vékonyka, kecses vonalúak, s vannak ifjabb, kicsiny, frissen zöld éretlenek. Sötétedés után pedig végképp csak az övék az a titokzatos táj, amelynek egyes részeire – idegen – ember még napközben sem igen merészkedik. |
A Hargita kiszámíthatatlan – legalábbis, ami az időjárást illeti. A fenyőfák közt álló házunk körül még napközben is jópár fokkal hűvösebb volt, mint az ötven méterre lévő, út menti tisztáson. Megesett, hogy amikor „lent” jártunk Csíkszeredában, s felnéztünk a Hargitára, felhőbe burkolva láttuk a hegyet. Légvonalban csak pár kilométer volt a lenti rekkenő hőség, s a fenti, csendesen esős hűs között. |
Csernáton. Tizenöt év alatt most jártam harmadszorra ott. Az először kamaszkorban látott kis „skanzen” most másképp hatott. Úgy, mint amikor egy hajdanán olvasott könyvet érettebben újra olvas az ember, s másképp és mást fedez fel benne. Csernáton varázsa talán azzal a misztikummal kezdődik, ami általában egy ikerpárt körbe leng. A nagy parknyi helyet, benne a hajdani Domokos-kúriával ugyanis egy iker fafaragó pár felügyeli sok-sok év óta. Nyaranta fafaragó tábort szerveznek, de nem ez a fő foglalatosságuk. Még a régi érában kezdték el gyűjtögetni Erdély minden szegletéből a régmúlt emlékeit, s téglánként átszállítani régi parasztportákat, hogy aztán Csernátonban újra felépítsék és eredeti módon berendezzék. A csernátoni „skanzen” nem pusztán falumúzeum. |
Régi hintóktól és veretes kályháktól kezdve a kopjafákon és mezőgazdasági gépeken át az öltözékekig sokmindent összegyűjtögetett a testvérpár. Van hát mit nézegetni és mire rácsodálkozni Csernátonban. Igaz, nem biztos, hogy kiderül a látogató számára, hogy mire is szolgál az egyik masina leírásában az „önvezetékszögvas” vagy a „csigattyú”, de önmagában az is elég, hogy ilyesféle szavakkal találkozik az ember. (Mint ahogy egy hét alatt azt is megtanulja, hogy a „csihány” csalánt, a „pityóka” krumplit, a „kancsi” kancsalt jelent, s nem azt kell mondani ha rálelek valamire, hogy „találok”, hanem „kapok”. És ezt a sort még bőven lehetne folytatni.) |
Nem akarom túlságosan hosszúra fogni mondandómat. Ami Székelyföldön várja az embert, azt amúgyis látni kell, a leírás róla kevés. De ha Szovátán járnak (nyáron), feltétlenül próbálják ki a Medve-tó strandját, ahol az erősen sós víz tetején lehet lebegni, s mint általában a régi fürdőhelyeken, gyönyörű kúriákat látni. A parajdi sóbányába is érdemes benézni, ahová hosszú alagúton keresztül, buszokkal viszik be az érdeklődőket (Igaz, szívbetegeknek és klausztrofóbiásoknak nem ajánlják). |
Gelence XII. századi kis templomát sem szabad kihagyni, ahol még korabeli falfestmény részeket lehet megcsodálni Szent László királyunk legendájából. (Ha zárva a kapu, ne adják fel, hanem keressék a szomszédban a kulcsot őrző nénit. A kíváncsiskodva odavetődő, idegen embereket körbe csodáló gyerekek nagyon tudnak örülni egy-egy csokinak... ) Autóval bóklászva nemigen lehet kikerülni a főútvonalon lévő Korondot, s ha nem más, lábnyújtóztatásként érdemes rajta végig sétálni, s az út menti portékákból egy-egy szép vagy hasznos darabot vásárolni. (A nyáron vásárolt gyapjúpulóver a mostani zimankóban úgy fűt, mint egy kályha.). |
A pünkösdi zarándokláskor százezrektől hemzsegő Csíksomlyóról csodálatosan belátni a környéket. (Kevés az esély, hogy a hegy tetején álló kápolnát felügyelő, télen is egy szál saruban járó remetével találkoznak, de ha igen, jobb ha tudják: nem szereti a fotózást.) Amikor pedig csak tehetik, keressék a lehetőséget arra, hogy „nekimenjenek” a hegyeknek. A főútvonalakról leágazó kis (és olykor igen nehezen járható) utak szinte mindig egy-egy természeti csodához vezetnek. Oda, ahol csend és békesség van. Egy hét vajmi kevés idő Székelyföld felfedezésére. Ez az a hely, ahonnan nem szívesen megy haza az ember. S ahova vissza-vissza kell térnie. |
Még valami. Amikor megkérdeztem erdélyi ismerőseinket, tudnak-e olyan művet mondani, amely legjellemzőbben írja le a székelyföldi embereket, Kányádi Sándor versét említették. Elolvastam. Megértettem. Kányádi Sándor: Nyergestető Csíkországban, hol az erdők zöldebbek talán, mint máshol, ahol ezüst hangú rigók énekelnek a nagy fákon, s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe, kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve, van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajló, mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló. Úgy is hívják: Nyergestető; egyik kengyelvasa: Kászon, a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmáson. Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek. Évszázados az az erdő, áll azóta rendületlen, szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben, mert temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa, itt esett el Gál Sándornak száznál is több katonája. Véres harc volt, a patak is vértől áradt azon reggel. Támadt a cár és a császár hatalmas nagy hadsereggel. De a védők nem rettentek alig voltak, ha kétszázan –, álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában. Végül csellel, árulással délre körülvették őket, meg nem adta magát székely, mint a szálfák, kettétörtek. Elámult az ellenség is ekkora bátorság láttán, zászlót hajtva temette el a hősöket a hegy hátán. Úgy haltak meg a székelyek, mind egy szálig, olyan bátran, mint az a görög háromszáz Termopüle szorosában. Nem tud róluk a nagyvilág, hőstettükről nem beszélnek, hírük nem őrzi legenda, dicsőítő harci ének, csak a sírjukon nőtt fenyők, fönn a tetőn, a nyeregben, s azért zöldell az az erdő egész Csíkban a legszebben. 1965 |
