A holnap faluja, a falu holnapja

Fagyos estén, teliholdkor végtelenül hosszúnak tűnik az egerszalóki főutca. Az aszfalt hepehupáit kipárnázta a hó, de a messze futó keréknyom jegesen csillog. Nyilván csúszik is – morog az ember, s didereg. Neki sem vágna, ha nem tudná, hogy különleges helyen jár. Ahol itt is, ott is felbuzog a csodák forrása. Egyszer élôvizet, másszor szellemi, lelki forrást találunk, tartja a falu plébánosa. A látogató pedig sorra hagyja el a végesincs utca egyforma házait, s közben azon töpreng, vajon mi lehet Szalók legnagyobb kincse. Talán a gyógyerejűnek tartott Mária-kép, melytôl a legenda szerint egy vak lány visszanyerte a látását. Talán a hófehér sódombjáról híres hôforrás, melyhez fogható csak egy-kettô akad a világon. Talán az egri borvidék vonulatához tartozó, a Bikavér alapanyagát termô szôlôhegyek… Netán maguk a helybeliek?

Precíz németekbôl, szilaj magyarokból, kalandvágyó cigányokból tevôdött össze Egerszalók népe. Az itt élôk végletesek voltak mindenben, hitben is, hitetlenségben is. Egyvalamiért küzdöttek mindig a hányatott sorsú falu lakói: hogy életben maradjanak. S kaptak hozzá kincseket. Néha túl sokat is, ami egyszerűen kifolyt a kezük közül.
Ilyeneket gondol a gyalogos a holdfénynél, miközben a faluvégrôl lassan a templomhoz ér. Az Isten háza oldalvást fekszik a domboldalon, szokatlanmód külön a harangtorony s külön az egyhajós barokk építmény. Hajdan a búcsú estéjén fáklyás körmenet indult innen, s vallási rajongásukban saját magukat korbácsolták az önsanyargató flagellánsok. Aki most a falu központját keresi, annak bizonyosan nem ezt a helyet mutatják. Inkább néhány száz méterrel arrébb azt a térszerű részt, ahol az utak összetalálkoznak.
„Mi az hatalmasnak, az egri töröknek torkában lévén, éjjel-nappal vagyunk nagy szorongatásban. Öten vagy hatan vagyunk örökös jobbágyok, a többi, jövevény lévén, inkább pusztán hadgyák az falut, de az borhordást fel nem vállalják” – panaszolták az egerszalókiak 1635-ben. Akkor már sokadszorra népesítették be a falut, amelyet a török mindannyiszor elpusztított.
Szalók lakott hely volt már a XIII. században is, nevét akkor Zolouknak írták. A Bükk és a Mátra közt fekvô lankákon már a tatárjárás idején szôlôtôkék díszlettek. A krónikák arról is megemlékeznek, hogy a birtok urai a Szalók nemzetségbôl sarjadt Kendi, Szalóky és Egerszalóky család. Perek és testvérgyilkosság színezi eztán a Laskó-patak mentén, a Templomérc alatt fekvô falu zaklatott történetét. A mohácsi vész után az egri káptalan tartozéka lett a határ, s népes kondák legelésztek rajta. A hódoltság idejétôl többször vált néptelen pusztasággá Egyházasszalók. Az egri káptalan 1731-ben elégelte meg ezt az áldatlan állapotot, s német gazdákat telepített be értékes birtokára. Késôbb tömegesen költöztek be magyar jobbágyok is, akik a falu népét elôbb vegyes anyanyelvűvé, majd magyarrá tették.
Másnap, reggeli fényben, mintha rövidebbnek tűnne az egerszalóki Kossuth utca. A faluvéget a közeli horgásztó „vonzásköréhez” tartozó Alibi büfé jelzi: az üres szákkal hazatérô pecások ide térnek be egy kis búfelejtôre. Nekivágok a megszokott útnak. Járókelôk sietnek el mellettem, a háziasszonyok bevásárolni, a bejárók az egri buszhoz igyekeznek. Egy-egy autó csapja ránk a hó levét.
A Kossuth utca egyik házában Rézi néni – asszonynevén Paparó Jánosné – a régi summáséletrôl mesél. Lecsót kanalaz közben. Csak úgy láboskából, az ölébôl, ahogy megszokta.
– Nyolc hónapig voltunk Németországban, tanyán laktunk egy nagy krumpliföld mellett. Kartoffel, úgy hítták a németek. Abból vettük a házat. Cselédnek álltunk aztán Pesten. Abból vettük a Nyúzót, egy nagy darab földet a hegyoldalban.
Rézi néni úgy gondolja, megváltozott a világ. Pedig nem is annyira. Unokája is a „modern summások” életét éli. Telente Németországba jár, egy szállodában dolgozza végig a síszezont. Abból újította fel a nagymama házát. Kiment újra, s elvégzett egy gyógymasszôrtanfolyamot. Azzal keresi majd a kenyerét, amikor hazatér.
„Mikor a háború begyött, felbomlott a mindenség” – mondogatják az öregek. Azt mesélik, régen a módosabbak segítették a szegényt. Nemcsak a lovat, szekeret, szerszámot, de még az ünneplô ruhát is kölcsönadták annak, akinek nem volt. A cigányok azzal állítottak be, kell-e padlást tapasztani, s nem azzal, hogy kéregessenek.
Mesélik, a harmincas években egyetlen biztos jövedelmű cigány volt a faluban: Tóni, a százszázalékos hadirokkant. Havonta 104 pengô nyugdíjat kapott, ami nagy pénz volt akkoriban. Vehetett volna belôle házat, tehenet. Az ôsi szokásjog azonban azt diktálta, hogy a pénzt elosszák a szalóki cigányoldal lakói között. Mondván: „Döntse el a devla, mi legyen a lóvéval!” Tóni ezért minden hónapban, miután felvette a pénzt, elballagott a kocsmába, ahol addig kártyáztak, míg a nyugdíj „demokratikusan” el nem oszlott a cimborák között.
Tóni unokájával is találkozom a Kossuth utcán.
Kissé feslett nadrágban, de zselézett hajjal lépked a polgármesteri hivatal felé. Segélyért indul családtagjai körében. Nem haragszik azért Papóra – ahogy Tónit emlegetik, mert csak adósságot hagyott rájuk. A romák törvénye ezt diktálta neki…
Elgondolkodva lépdelek tovább. Benézek az egyik porta kitárt kapuján, beljebb munkálkodik a házigazda. Elôszólítása nem könnyű feladat, mert mogorva tekintetű eb állja utamat.
– Nem harap?
– Csak kenyeret… – nyugtat meg a koros férfi, majd beljebb tessékel. Ahogy mutatja a járást, a hátát tanulmányozom. Zubbonya hátára gusztusos szôlôfürtöt festettek, s alatta felirat: „Hangácsi és fia.” Az apa, Hangácsi Flórián a konyhába invitál, az asztalnál felesége épp a számlatömb fölé hajol. Rendezgeti a családi borászat bevételeit, kiadásait.
Kétségbeesésbôl született Hangácsiék vállalkozása, 1992-ben ugyanis mindhárman elvesztették a munkahelyüket. A szülôk és akkor huszonöt éves fiuk is. Az apa harminc évet húzott le a helyi Vörös Csillag Szövetkezetben, s az átalakuláskor egyszerre utcára került.
A másfél hektáros volt szakcsoportos ültetvény mellé még három hektárra futotta a vagyonjegybôl, így kezdték el a szôlészkedést. Az erôgépeket roncsként, kilóra vették, de helyrepofozták a negyedszázados masinákat. Azóta a szôlô mindig meghozza a magáét, s már két vadonatúj traktort vásároltak. Eleinte felvásárlóknak adták el a termést, de rájöttek, jövedelmezôbb a borászkodás. Saját feldolgozót építettek, most meg egy kis palackozót szeretnének, így önellátóvá válhatna a gazdaságuk.
Azt hinné az ember, csupa béke és elégedettség honol az egerszalóki „borfronton”, pedig nemrég viharosan csaptak össze a helyiek indulatai. A hegyközségi ülésen arról vitáztak, védjék-e a bikavér eredetét, s megtegyék-e az ehhez illô szigorításokat. A termés csökkentését például – hektáronként száznegyven mázsára.
– Csak a minôségbôl lehet megélni. Ne lehessen pacsulni a bikavért, ez a mi érdekünk is – villan Hangácsi szeme, mert ô az eredetvédôk pártján állt. – Nálunk hét asszony egy hétig járta a tôkéket, s vagdosta a fürtöket. Néztek is bolondnak a többiek… – mérgelôdik. Mégis úgy gondolja, nincs igaza azoknak, akik csak a mával törôdnek, s azzal már nem, hogy mi lesz holnap…
A holnap. Ez most a kulcsszó Egerszalókon.
– Végre megtaláltuk a kincseinket. Most kifényesítjük, és megmutatjuk azokat – vág bele mondandójába Tôgyi Gábor, a falu energikus polgármestere. Csak délutánonként intézi Szalók ügyeit, napközben mérnök-tanárként dolgozik Egerben. „Gyüttmentnek” nevezi magát. A nyolcvanas évek közepén költöztek Szalókra, a helybeliek vendégszeretete vonzotta ide ôket. A rendszerváltás után sokan települtek be a hat kilométerre fekvô Egerbôl, s a község lakossága gyorsabban növekedett, mint a városoké. Vállalkozók, művészek, dolgos mesterek vándoroltak be, akik felpezsdítették a közösség életét is. A faluház avatóján a helybeli színészek adták a műsort, melyet Szegvári Menyhért Jászai-díjas rendezô vitt színpadra. Mivel ô is itt lakik…
– A tenni akarás és az összetartás adja meg e közösség lelkületét, ez legalább akkora érték, mint a természeti adottságok – véli a polgármester. S hozhatna-e jobb példát a helyiek küzdôszellemére, mint hogy a focistáik az NB III-ban rúgják a bôrt? Az önkormányzat ugyan keveset tud áldozni rájuk, de szívesen támogatja ôket a cég, amely nemrégiben épített gyárat a községben.
A helybeliek egészséges versenyszellemét dicséri Linczenbold Levente, a település fiatal plébánosa is. Reméli, akadnak köztük olyanok, akik az egyház mellé állnak. Szeretnék felújítani a háromszáz éves orgonát, hogy koncertekkel vonzzák ide a látogatókat. Nem mintha híjával volnának a vendégeknek. Jó két évtizede, hogy nyaranta többnapos nemzetközi lelkigyakorlatot tartanak, s ilyenkor másfél-kétezer fiatal zarándokol a kegyhelyre.
Az elmúlt két évben a hívek adományai segítségével tették rendbe a templomot. Most következhet a plébánia felújítása. A kúria jellegű épület megóvásához kétmillió forintot nyertek a Széchenyi terv vallásturizmust szolgáló pályázatán.
Egymilliót pedig a menyasszonytánc jóvoltából kaptak: egy fôvárosi fiatalember a lelkigyakorlaton ismerte meg jövendôbelijét, s hálául a kegyhelynek adományozta a lakodalomban összegyűlt pénzt.
Egerszalókon 1886-an élnek. A település falusias magját új, módos családi házak karéja övezi. Hamarosan azonban üdülôfalu nôhet ki a földbôl. Negyvenévnyi tehetetlenség után végre rendezték a hôforrás és a környezô 17 és fél hektáros terület tulajdonjogát, s néhány hete pályázatot írtak ki a befektetôk számára. A gyógyforrás üzemeltetésére gazdasági társaságot hoz létre a két tulajdonos önkormányzat, Eger és Egerszalók.
A hôforrás olyan országos érték, amelynek méltó elismertetése meghaladja a falu erejét – tartja a polgármester. A szalóki forrásra 1961-ben bukkantak rá, amikor kôolajat kerestek a községben. Ekkor tört fel 400 méter mélyrôl a 65,5 Celsius-fokos meleg víz, s percenként négyszáz liter bugyogott belôle a felszínre. Negyedszázadra rá a második fúrás néhány fokkal még melegebb termálvizet hozott a felszínre. A húszezer éves víz szabadon, szivattyúzás nélkül tör föl, s különleges gyógyhatással rendelkezik.
Kiváló tulajdonságai folytán kilenc éve eljutott a gyógyvízzé minôsítéshez. Az egerszalóki termálvíz tucatnyi, biológiailag nélkülözhetetlen nyomelemet tartalmaz, és számos betegség kínzó tüneteit enyhíti. Áldásos hatását élvezhetik az érelmeszesedésben, a magas vérnyomásban, az ízületi bajokban és a reumatikus panaszokban szenvedôk. Ivókúra formájában jó hatással van a máj és az epe betegségeire, a cukorbajra és a hormonális panaszokra.
A fürdôzôk az év minden szakában, a nap minden órájában felkeresik a medencéket és a dögönyözôt. S nyugodtan idôzhetnek hosszasan is az enyhén savas vízben, mert annak összetétele olyan szerencsés, hogy nem oldja a bôr savköpenyét. Szombat esténként olykor hosszú sor kígyózik a bejáratnál, nyugdíjasok érkeznek tömött buszokkal, fiatalok csobbannak vízbe a „kimerítô” diszkózás után.
– Selymes lesz tôle a bôrünk – mondja az ôsz hajú úr, aki a téli zimankó ellenére egy szál fürdônadrágban lépdel a medencét körbefutó járdán. A fôvárosból érkezett feleségével, barátaival, s nem elôször ruccannak le a hôforráshoz. Miközben áztatják magukat, hogy múljon derekuk, térdük sajgó fájdalma, gyönyörködni is van miben: a feltörô víz mésztartalma ugyanis olyan érdekesen csapódott le a domboldal kövein, hogy holdbéli tájhoz hasonlóvá tette a környéket. A forrásmészkô domb ritka természeti jelenségnek számít, és ha méretében nem is, de szépségében a törökországi kiválásokhoz hasonlít. Azok pedig már a világörökség részét képezik. Hozzáértôk szerint a magyar gyógyturizmus zászlóshajója lehet Egerszalók.
A helyi vállalkozók mindenesetre ugrásra készen várják, hogy igazi fürdôhely válhasson belôle. Lehetett volna már hamarabb is, ha jobb gazdákra lel e természeti kincs. A helyi termelôszövetkezet vezetôinek képzelôereje azonban csak addig terjedt, hogy melegházak fűtésére használják a kiváló gyógyvizet. Még ez sem vált be, mert a só kicsapódott a csövekben, s eltömítették ôket. A leleményes helybeliek késôbb kútgyűrűket állítottak a víz útjába, s azokban áztatták tagjaikat.
– Az életkedvem veszne el, ha nem járhatnék ide – vallja a bajuszos úr, aki ugyancsak fürdônadrágban dacol a faggyal. Huszonhárom éve minden héten kétszer autózik ide Gyöngyösrôl. Akkor is jött, amikor még ilyen egyszerű építmények, öltözôk, büfék sem voltak, mint most, csak birkák és tehenek legelésztek a vízfolyás körül.
– Többet ér ez, mint ha tízszer megdolgoznák a derekamat a masszôrök – bizonygatja, s frissen lépdelve indul a törülközôjéért.
Ma már nagyvonalúbbak a hôforrás fejlesztésének tervei, mint egykoron. Három éven belül egy legalább négycsillagos, saját gyógyvizes medencékkel rendelkezô gyógyszálló és egy különálló, bárki által látogatható fürdô épülhetne. A megyeszékhelyrôl új, rövidebb út vezet majd a hôforráshoz, a környezô 240 hektáros területen pedig üdülôfalu, lovastanya, kemping létesülhet.
Vajon melyik fenyves helyére? – töpreng az idegen, és már alkonyodik, mire nekivág a végtelen Kossuth utcának. Arra gondol, most leballaghatna a hôforráshoz.
A gyógyvíznél éjszakai fürdôzôkre lelne, akik gyertyákkal rakták körül az aprócska medencét, s talán néhány üveg pezsgôt is kerítettek. Mintha szilveszter volna, s mintha búcsúznának valamitôl. Talán a romantikától, mely hamarosan Szalókon is átadja helyét a jövônek, az ésszerűségnek.