A nagyiparos bízik a gazdaságban és a nemzetben

Széles Gábor névjegyén négy titulus áll: a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a Műszertechnika elnöke – az egyetlen magyar magánvállalkozásé, mely az elmúlt húsz évben nem omlott össze –, a Videoton elnök-vezérigazgatója, valamint elnöke az Ikarusnak. Pozíciójából tág kilátás nyílik a világ gazdaságára és benne hazánk helyzetére, tehát a politika aktualitásaival kapcsolatos megfigyelései érdekesek és hasznosak lehetnek.
Véleménye szerint az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országok között ôrizzük vezetô helyünket. Nincs akadálya, hogy a csatlakozási tárgyalások 2002-ben lezáruljanak és 2004-es felvételünkben bizakodjunk. A tárgyalások során nemegyszer kérdezték tôlünk, miként volt képes hazánk az unión belüli növekedés háromszorosát produkálni. A világgazdaságra ugyanis a recesszió jellemzô, s az EU 0,9–1 százalékos növekedéssel számol, szemben a mi háromszázalékos növekedési ütemünkkel.
A mindenkori kormánynak a feladata – vélekedik Széles Gábor –, hogy a növekedési tempóhoz hozzárendelje a forrásokat. Ezt szolgálja – immár másfél év óta – a Széchenyi terv, amelynek a bevezetése Matolcsy György nevéhez fűzôdik. Döntés született arról, hogy az elnyert pályázati összegek felét elôre odaadják a vállalkozóknak, hogy sikeres projektjeiket felgyorsítsák. Ha ez az elgondolás továbbra is érvényesül, a kedvezôtlen világgazdasági tendenciák ellenére sem érhet bennünket meglepetés. Ebbe az elképzelésbe az is beletartozik, hogy15–20 éves távlatban a béreknek fel kell zárkózniuk az uniós átlagkeresetekhez.
A gazdaság növekvô munkaerôigényével a GYOSZ elnöke szerint a pártpolitikusok foglalkoznak, holott a jelenség elemzése a gazdasági szakemberek, a munkaadók és a munkavállalók dolga lenne. Céltáblává vált a státustörvény is, amelyet pedig biztonyosan évszázadok múlva is emlegetni fognak, hiszen Trianon óta nem született elfogadható megoldás a határainkon túl élô magyarok megtartására. A trianoni szerzôdés ugyan elôírta, hogy autonómiát kell adni Erdélynek, azt is meghatározta, milyen esetekben kell bevezetni az autonóm gazdálkodást, ez mégsem történt meg. A státustörvény orvosolhat egy sor lelki sérelmet, és távlatokat nyit az anyaországhoz való kapcsolódás előtt. Idôs emberek nem azért igénylik a magyarigazolványt, hogy nálunk munkát vállaljanak: van, aki azt kérte a hozzátartozóitól, hogy ha meghal, az egyik kezében a Biblia legyen, a másikban pedig a „koronás” igazolvány...
Tény, hogy 2-2,5 millió határon túli magyar munkavállalóként is mérlegeli a magyarországi adottságokat. Az igazolvány birtoklásának tudata oldja a feszültségeket: a tulajdonosai nem tódulnak nyomban át a határon. Az ellenzéki pártok ahelyett, hogy belátnák, a határok túloldalán élô magyarok azonosságtudata erôsödik a státustörvény által, azzal riogatnak: mi lesz, ha elözönlik az országot a szomszédok? A magyar törvénykezésben számtalan kikötés szabályozza mind állami, mind regionális szinten a munkavállalás lehetôségét. A közmegegyezéssel kialakított keretszám jóvoltából nem kerülhet veszélybe a hazai munkavállalók foglakoztatási esélye.
Széles Gábor úgy látja, hogy melléfogás volt a választások elôtt bevezetni a törvényt, mivel így az ellenzék kezébe fegyvert adtak. A két választás közötti „boldog békeidôben” senkinek eszébe nem jutott volna vétót emelni ellene. Így azonban csak rövid távon lehet politizálni, ugyanis ha egy év múltán kiderül, nem jött a korábbinál több munkavállaló, csúnyán visszaüthet. A kormány számolhatott volna az idôzítéssel.
Politikai ambícióiról szólva a gazdasági szakember elmondta, hogy az Antall-kormány idején szóba került a neve mint az esetleges ipari miniszteré, s a rendszerváltás kezdetén még érdekelte volna a megbízatás, mára azonban megmérette magát a gazdaság más területén, így ezt a témát magában lezárta. Idôvel az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szerepek nem váltogathatók: aki bedolgozta magát a gazdaságba, nem biztos, hogy holnaptól jó miniszter lesz. Az idôk során kinevelôdött egy állami vezetôi garnitúra, s teszik a dolgukat, a vállalati gazdálkodás kárát látná, ha az elsô számú irányító kiszállna a vezetôi székbôl.
Széles Gábor jól érzi magát a szerepében. Jó érzéssel tölti el, hogy azokat a vállalatcsoportokat, amelyeknek ô az elsô embere, az unióban partnerként kezelik, és talán a Videotonban egy, a Philipshez hasonló céget látnak... Nem tagadja, hogy az MDF tagjaként életében elôször – és talán utoljára – kötelezte el magát. Akkor választotta a pártot, amikor ez nem volt kockázatmentes, az esetleges visszarendezôdésre könnyen rámehetett volna a Műszertechnika Vállalat, ám abban a korban úgy érzete, ezt a kockázatot vállalnia kell.
Néhány évig „mezei tagként” eltűnt a politikai horizontról. Jelenleg gazdasági tanácsadóként néha feltűnik Dávid Ibolya mellett, és ez a szerep tökéletesen kielégíti. Úgy látja, a kampányidôszak ártalmas a gazdaságra: számos hamis információ jelenik meg, a témákat sem az ésszerűség jegyében rangsorolják, mert a cél a választók befolyásolása mindenáron. A gazdasági élet számára szerencsésebb lenne a hat- vagy akár nyolcéves választási ciklus, ám ezt az örökkévalóságnak tűnô idôt a soros ellenzék aligha vészelné át.
Az ország számára nagyobb kárt nem lehetne okozni annál, mint ha a Széchenyi tervet és a pályázati rendszert a választás után sutba dobnák. Ezek a programok átnyúlnak a kampányokon, és a politikusok józanságán múlik, hogy ne okozzanak jóvátehetetlen veszteséget egy-egy sikeres folyamat leállításával.