Európa bővít és választ

Valószínűtlen, hogy szeptemberig bármilyen komolyabb előrelépés történjen a bővítéssel kapcsolatos kiadások kérdésében. Azt követően azonban a berlini és párizsi vezetők minden bizonnyal nyitottabbak lesznek a visegrádiak által felvetett aránytalanságok kezelésére.

Az Európai Bizottság által a múlt héten nyilvánosságra hozott javaslat a 2004-ben csatlakozó új tagoknak járó közvetlen uniós támogatás mértékét a következő tíz évre a jelenlegi tagországok által kapott juttatások alatt határozza meg. Természetesen nem a brüsszeli szervezet magánakciójáról van szó: a tervezetet teljes mellszélességgel támogatja az EU két meghatározó állama, Németország és Franciaország is. Sőt, az ő igényeik és kormányaik jelenlegi helyzete minden bizonnyal meghatározóak voltak a javaslat kialakításakor.

Az Európai Unió bővítése számottevő pénzügyi terheket fog róni azon tagországokra, amelyek az EU közös kasszájának nettó befizetői. Ezek közül is a legnagyobb költségeket Németországnak kellene állnia: Berlin olyan sokat fizet be a brüsszeli kasszába, és olyan keveset vesz ki belőle, hogy az így keletkezett különbözet nagyobb, mint az összes többi nettó befizető országé együttvéve. Az európai egyesülési folyamattal kapcsolatos számlákat mindeddig komolyabb zokszó nélkül álló Németországban azonban a politikai és gazdasági helyzet e hozzáállást nem teszi lehetővé az idén. A német gazdaság gyakorlatilag recesszióban van, s a költségvetési hiány 2002-ben közel lesz ahhoz, hogy átlépje az uniós tagországok által kölcsönösen vállalt, a növekedési és stabilitási paktumban a GDP 3%-ában meghatározott küszöbértéket. Ugyan a bővítéssel kapcsolatos költségek csak 2004-től jelentkeznének, a deficit által generált közhangulat mégsem teszi lehetővé azt, hogy a kormány jelentős, nem Németországban hasznosuló kiadások mellett kötelezze el magát.

Ráadásul a mind fontosabbnak tűnő közös európai biztonságpolitika hitelességének fenntartásához szükséges volt, hogy a német kormány több milliárd eurós kötelezettséget vállaljon A400M típusú katonai szállítórepülőgépek vásárlására, aminek terheit elsősorban a következő évek költségvetése kell, hogy állja.

A fenti problémákat az teszi különösen akuttá, hogy szeptemberben választások lesznek Németországban. Miután a költségvetési deficit már most is komoly kampánytéma, a német kormány nem kíván további, ezzel kapcsolatos támadási felületet adni ellenzékének azzal, hogy újabb jövőbeli kiadások mellett kötelezi el magát. Hasonló a helyzet Franciaországban is. Az idén tartandó elnök- és parlamenti választások megkötik Jacques Chirac francia államfő és Lionel Jospin kormányfő kezét. Párizs elsősorban attól fél, hogy a közép-európai országoknak, s elsősorban Lengyelországnak nyújtott mezőgazdasági támogatások magas összege kikényszerítené a Közös Agrárpolitika reformját. Ettől pedig azért ódzkodnak annyira, mert a jelenlegi rendszer elsőszámú haszonélvezői a komoly politikai befolyással rendelkező, és milliós szavazóbázist jelentő francia mezőgazdasági termelők. A választási megfontolások jól kivehetőek voltak a német és francia vezetők minapi közös nyilatkozatában, amiben szokatlanul erőteljesen hangsúlyozták, hogy a brüsszeli javaslat által ígértek fölé nem hajlandóak menni.

Valószínűtlen, hogy szeptemberig bármilyen komolyabb előrelépés történjen a bővítéssel kapcsolatos kiadások kérdésében. Azt követően azonban a közvetlen választói nyomásnak ki nem tett berlini és párizsi vezetők minden bizonnyal nyitottabbak lesznek a visegrádi országok által felvetett aránytalanságok kezelésére. Miután decemberre valamennyi résztvevő be szeretné fejezni a csatlakozási tárgyalásokat, az ősszel diplomáciai nagyüzemnek lehetünk majd szemtanúi.

E történet sokat elmond az EU működési mechanizmusairól. Nyilvánvaló, hogy az Unió legfontosabb kérdéseiben továbbra is Németország és Franciaország megfontolásai a mérvadóak. Az is jól látszik, hogy a mind erősebb integráció hangzatos jelszava ellenére belpolitikai megfontolások továbbra is könnyen eltörpíthetik az Uniós megfontolásokat. Számunkra különösen fontos az a tanulság, hogy az EU meghatározó országainak vezetői segélynek tekintik a bővítés után az új tagoknak fizetendő különböző támogatásokat, nem pedig az integrációt elősegítő, hosszú távon mindenki számára előnyös befektetésnek.