Mostanában nem hagy nyugodni Goya egyik festménye. Állandóan az a jelenet lebeg a szemem elôtt, amikor a fehér inges alak magasba tartott karokkal, ámde térdre rogyva veti eszelôs tekintetét a felé meredô katonákra, akik hamarosan agyonlövik. Sokáig nem tudtam rájönni, miért elevenedett meg bennem ez a nagyon régen látott kép. Aztán egy szocialista kampányrendezvény tudósítását látva rájöttem végre, hogy ott állnak a hevenyészett színpadokon ezekkel a sajátosan magasba lendített karokkal a pártvezérek. Ôk merednek így: félelemmel áthatott elszántsággal a közönségre, mint valami kivégzôosztagra. Ron Werber nyilván a kikerülhetetlen gyôzelem magabiztos jelzésének szánta a mozdulatot, ami a gyakorlás során az idôsek napközi otthonának délutáni tornagyakorlatát idézve a megadó beletörôdés nyújtózkodásává deformálódott. Persze nem könnyű így, durvára hangolt kampány idején, egy felbôszült ellenzéki politikus élete. Nem is csoda, hogy megmacskásodik a dereka az állandó éberségtôl. Ezen gondolkodtunk épp a Nemzeti Színház erkélyén állva barátaimmal, amikor a megnyitó tiszteletére a Dunán úszó hajóról az elsô rakéták a levegôbe röpültek. Egyikônk fanyar iróniával meg is jegyezte, megint lesz mirôl cikkezni az ellenzékpárti sajtónak, kiszámolhatják majd, hány adóforintja bánja mindezt a polgároknak. Azután a mocsokáradat után, amit a tervezôkre, építôkre, kivitelezôkre és nem utolsó sorban a Nemzeti ügyét megingathatatlan akarattal felkaroló kormányra zúdítottak a baloldali kultúrguruk és médiatámogatóik, nem kellett nagy jóstehetség annak borítékolására, hogy a sárdobálás az épület átadása után is folytatódni fog. Az eszközök természetesen roppant változatosak. Van olyan politikus, aki a „nemzet botrányának” nevezte a színház felépítését, van olyan publicista, aki nemes egyszerűséggel „Nemzetinek elnevezett” színházról beszél. Az egyik kereskedelmi rádió hírszerkesztôje a megnyitóról szóló tíz másodperces híradása végén azt tartotta legfontosabbnak megjegyezni, hogy az épület tizenötmilliárd forintba került. Az már nem fért bele mondandójába, hogy ez baráti számítás alapján is ötmilliárddal kevesebb, mint az Erzsébet térre tervezett kolosszus – szerencsére csak papíron létezô – költségvetése. Pedig ha szentelt volna még egy mondatot a százötven évente egyszer bekövetkezô eseménynek, akkor elmondhatta volna azt is, hogy Törôcsik Mari gyönyörű szavakkal köszönte meg a szakma nevében minden magyar állampolgárnak, hogy pénzükbôl Thália legújabb temploma megvalósulhatott. De a kollégának nem ez volt a fontos aznap, amikor a sajtószabadságot is ünnepeltük. Amirôl Kövér László, a Fidesz alelnöke igen tanulságos mondatokban azt nyilatkozta nemrég, hogy az véletlenül sem a magukat újságíróknak nevezô szellemi terroristák szabadsága arra, hogy bárkirôl bármit büntetlenül megírhassanak, függetlenül mondataik igazságtartalmától, hanem a polgárok szabadsága arra, hogy megismerhessék a világnak azt a részét, amelyet a saját szemükkel és fülükkel nem tudnak érzékelni. Ezt végiggondolva igen sajátos értelmezést kapnak Kovács László szocialista pártelnök szavai, aki a Szabad Sajtó Díjak átadásán azt mondta, hogy „nincs szánalmasabb annál, amikor a hatalom fél a véleményektôl, fél a humortól. A sajtónak jogában áll, és kötelessége is bírálni.” Ezzel elsô olvasatban tökéletesen egyet is érthetnénk. Azonban valamelyest ismerve a rendszerváltás utáni újságírás honi történetét, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nem ártana, ha Kovács László kijelentései mindenfajta hatalomra vonatkoznának, és a tisztelt baloldali-liberális meggyôzôdésű kollégák akkor sem feledkeztek volna el kötelességeikrôl, amikor történetesen baloldali-liberális koalíció kormányozta az országot. Mert így bizony üres kampányszövegnek tűnik a mégoly kemény bírálat is, miszerint a „jelenlegi hatalom igyekszik gátolni a szabad sajtó működését.” Ha ez így lenne ugyanis, akkor a díjazottak közül többen meg sem szólalhatnának. Akkor pedig mire kapták volna a díjakat?
Ebbôl is látszik, mennyire nem könnyű az akciózó baloldal elsô embereinek, mert bármerre kapnak is, hogy elôhúzzanak valami jó zaftos témát a kormányváltó hangulat fokozása érdekében, mindig beleverik könyöküket a saját múltjukba. Ezért aztán jobb is, ha feltartják a magasba. Mindenesetre én elôkerestem Goya festményét. Tanulmányozom a mozdulatot. Nem szeretnék a helyükben lenni.
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
