Kérdőív – Papp Árpád

Kaposvár díszpolgára lett az idén Papp Árpád költô, műfordító, akinek verseit tucatnyi nyelvre átültették, s aki a görög és szláv verselôk munkáinak százait tette elérhetôvé a magyar olvasók számára.

– Ritkán mutatja meg magát, inkább a háttérben meghúzódva szolgál másokat. Honnan ez az alázat?
– Otthonról. Somogyaszalóból, a puritán református faluból, nyolcholdas paraszt apámtól, édesanyámtól, aki belenyugodott, hogy a fia nem gazdálkodik majd, nem gyarapítja tovább az összekuporgatott vagyont, hanem tanulni fog. A lelkésztôl, aki négy-öt gyereket mindig maga mellé vett, s külön tanította ôket, így engem is, hogy kinyíljék a világ a nyílt eszű falusi ifjak elôtt. A paraszti létbôl, amely gyökereivel, így hittem, három sziklába kapaszkodott megmozdíthatatlanul: a munka szeretetébe, a feltétlen becsületességbe, Isten és a másik ember tiszteletébe.
– Inkább lemondott a javakról, de nem alkudott. Honnan ez a büszkeség?
– Ugyanonnan. A szülôházamban a polcon lévô Bibliából, a Petôfi-kötetbôl és a Kossuth életérôl szóló könyvbôl. Onnan, hogy azt tanultam, a járdán menvén nem szedünk csak úgy cseresznyét az utcai fákról, hanem megkérdezzük; szabad-e? S onnan, hogy láttam az öregek arcán a fájdalmat, amikor lopni kényszerültek a közösbôl, abból, amit tôlük raboltak el. És láttam mindannak széthullását, ami a világomat összetartotta. Akkor fordultam igazán azokhoz a dolgokhoz, amiket ma lenéznek, korszerűtlennek mondanak. S végül mellettük is maradtam.
– Hogyan került egy aszalói fiú, akinek beszédében most, túl a hatvanon is ott a szülôfalu íze, az antik kultúra kellôs közepébe, hogy onnan aztán ki se nagyon szabaduljon?
– A lelkésztôl németet tanultam, a gimnáziumban latinos osztályba keveredtem, közben persze elkezdtünk oroszt is tanulni. Végül magyar–latin szakra jelentkeztem az egyetemre. Alig voltunk néhányan a reakciós, konzervatív tanszéken. Ötvenhatot és a megtorlást az Eötvös Kollégiumban éltem át. Ekkor döbbentem rá, hogy a nagyszerűség és a szörnyűség elválaszthatatlan egymástól. A görög tragédiák megtörténnek Somogyaszalóban, amikor az oroszok lemészárolják a Cigány Pistát családostul vagy Budapesten, az utcán. De az ókori mesék szépsége bujkál anyám elbeszéléseiben is. Az újgörög népköltészet a mi szívünkbe is befészkelôdhet... A világ egybetartozik. Akkor pedig nekem az a dolgom, hogy ezt megmutassam.
– Egybetartozik-e még?
– Szét akar szakadni. El akar süllyedni. Hajótörésbôl hajótörésbe úsznak a földrészek. Elhalványul az ôsök emléke, egységrôl beszélünk, de a közösségek széthullnak. A gimnáziumban, ahol könyvtáros vagyok, egy-egy óra keretében megmutatjuk minden gyereknek a nemzeti kincshez tartozó sok száz éves könyveket, de önként alig toppan be oda valaki. Határozottabban meg kellene értetnünk, hogy gyökerek nélkül nincs élet, csak élôsködés van. Egyszer kiűzettünk a paradicsomból, most mintha önként mennénk ki belôle.
– Mit kellene tenni?
– Azt lehetetlen röviden elsorolni. Maradjunk csak itthon. Nekünk, magyaroknak a földistennô lebírhatatlan erejű, mégis legyôzött gyermekére kell elsôsorban gondolnunk. A görög mitológiában Gaia fiát, Antaioszt, amíg a földanyán állt, senki sem tudta legyôzni. Héraklész úgy ölte meg, hogy fölemelte az erejét adó földrôl. Nem szabad hagyni, hogy ilyesmi történjék a magyarral. A falut kell erôsíteni, a parasztot. Gyarapodjék anyagiakban és lelkiekben, határon belül és túl. A föld népe pedig majd hozzáköti a hazához az egész nemzetet.
– Keserű és mégis mintha bizakodnék. Miben reménykedik?
– Az a dolgunk, hogy minden elkeserítôt átélve bízva bízzunk. Madách ezt jól látta. Én azzal bizakodom, hogy a somogyi írók újabb antológiáját igyekszem összeszerkeszteni, maradjon örökül az ifjabbaknak az, ami itt a szűkebb hazában van. Egyszer majd csak elôveszik. Belénk kapaszkodnak, amikor már mi nem leszünk. S újra rádöbbennek, hogy a világ egybetartozik.
– S a díszpolgár mibe kapaszkodik?
– Meghatott, hogy megtiszteltek. Görög és francia barátaim még a múlt rendszerben sokszor kapacitáltak, amikor külországbéli egyetemeken oktattam, hogy maradjak ott végképp. Nemhogy Magyarországról, de Kaposvárról sem akartam elmenni. A cím tehát a hűség jutalma. Kapaszkodom Aszalóba is. Visszakértem egy darab földet. Zenész fiam azon épít nyári muzsikustábort. Én meg nézem. Gyerekeket lehet majd ott tanítani. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan engem szárnyai alá vett annak idején a lelkész, akinél elôször láttam sok könyvet, akitôl elôször hallottam klasszikus hegedűszót.