Csak a nemzeti gyökerű művészet maradandó

A berekfürdői nemzetközi művésztelep egyik vendége volt a napokban a cserzett, barna arcú Gaál András festőművész. A hatvanas éveinek közepén járó alkotó Erdélyben él, a közelmúltban költözött Csíkszeredáról Marosfőre. A gyönyörű természetbe vágyott. Művei megtalálhatók az erdélyi múzeumokban és számos ország magángyűjteményeiben. Igen sok kiállítást rendezett Spanyolországtól Amerikáig, Franciaországtól Svédországig, Magyarországtól Ukrajnáig. Résztvevője erdélyi, magyarországi, franciaországi, jugoszláviai, ukrajnai, lengyelországi és szlovákiai művésztelepeknek. Festői munkásságát több díjjal ismerték el, tavaly például a berekfürdői művésztelep elismerését, a Tőkés Sándor-díjat kapta meg.
– A hegyek festőjének ismerik. Kínál az Alföld is témát?
– Itt is gyönyörű tájak vannak. A természet mindig másnak mutatja magát, nem lehet megunni. Hihetetlenül gazdag részleteket fedezhetünk fel. Veres Pétert idézve szokták mondani, hogy a pusztán csak a „nagy semmit” látjuk. Nem igaz. A puszta, a Hortobágy is szép, csak másként, mint a hegyek. Szívesen festem az alföldi tájat, akár a böszörményi, akár a hortobágyi, akár a hajdúszoboszlói, akár a berekfürdői művésztelep vendége vagyok. Megfigyeltem az Alföldön élő festőket: kicsi eget festenek. Én úgy érzem, a kicsi ég az elénk tornyosuló hegyekhez illik. A pusztán óriási az ég. Mindig szerettem volna megélni, hogy elkap egy vihar a Hortobágyon, hadd festhessem meg én is az elemek tombolását ebben az óriási térben.
– Mióta jár alkotótelepekre?
– A hajdúböszörményi művésztelepre hívtak meg 1972-ben. Torok Sándor már korábban is hívott, de Erdélyből akkor még nagyon nehéz volt kijönnünk, Bukarestből kellett engedélyt kérni. Plugor Sándorral és Nagy Pállal érkeztünk meg az első évben, 1973-ban pedig Balázs Imrével és Baász Imrével. Az utóbbi alkalommal volt tízéves a böszörményi művésztelep, s én mindkét évben Káplár Miklós-díjat kaptam, aminek nagyon örültem, hiszen most nem Erdélyben adták az elismerést. Otthon akkor már művészszövetségi tag voltam, sőt a Hargita megyei képzőművészek vezetője, mégis elzártnak éreztem magam.
– Elzártnak?
– Igen. Az erdélyi művészetet nem ismerték el Bukarestben. Mi erősebb színekkel festettünk, a román művészek francia hatás alatt dolgoztak. Ők jártak külföldre, mi nem mehettünk. Ők látták, mi van a világban, mi nem. Mi akkor kezdtük megismerni, amikor a hajdúböszörményi művésztelepre kerültünk.
– Böszörményben komoly ösztönzést kaphatott: alapított egy művésztelepet Gyergyószárhegyen.
– Csodálatos a mi vidékünk, s úgy gondoltam, jó lenne ott létrehozni egy művésztelepet. Először Csíksomlyót szemeltem ki helyszínnek. Ott már a negyvenes években fafaragást tanított Szervátiusz Jenő fiatal székely mestereknek. Úgy képzeltem, az ő egykori helyiségükben rendezem meg a művésztábort. Nem sikerült, mert nem akadt támogatóm. Aztán mégiscsak elindult a művésztelep: Szárhegyen, 1973-ban. Márton Áron püspök nekünk adta a ferences kolostort. Azt mondta, ne fizessünk semmit, csak javítsuk ki, és használjuk. Jövőre lesz harminc éve, hogy eljárnak a művészek Szárhegyre. A kolostor közelében álló, 1532-ben épült reneszánsz Lázár-kastélyt megyei segítséggel kijavítottuk, így már több mint háromszázötven művet kiállíthatunk, s még egy szoborparkunk is van. Eleinte a részt vevő magyar, román és német művészek névsorát Bukarestben hagyták jóvá, s bizony ki-kihúztak nekik nem tetsző neveket. Hatalmas gyűjteményt teremtettünk meg, már csaknem ezerszáz munka van a kiállítótermekben vagy a raktárakban. Mindig másokat hívunk, hogy minél többszínű legyen a gyűjtemény, amelynek nagyon sok látogatója van.
– Milyen a művészeti oktatás Erdélyben?
– A művészeti iskola Marosvásárhelyen szakmailag olyan alaposan felkészített bennünket, hogy mire Kolozsvárra kerültünk, az akadémiára, már ismertük az anatómiát, bármilyen portrét vagy aktot meg tudtunk festeni, mindenféle témával megbirkóztunk. Olyan tanárokat örököltünk Kolozsváron, akik Budapesten végeztek, mindenkinek keményen dolgoznia kellett, s igen kemény kritikát mondtak.
– Ön is tanított?
– Negyven évig tanítottam művészeti iskolában rajzot, festészetet és művészettörténetet. Amikor bekerültünk Márton Árpáddal a csíkszeredai iskolába, a szülők hozták a gyerekeiket, mondván, nem baj, ha nem válik belőlük művész, de itt többet, valami mást kapnak, mint más iskolákban, s művészetszerető emberek lesznek. Az emberek nagy többsége ragaszkodik a természetelvűséghez. Az oktatás viszont mostanára odáig jutott, hogy szinte szégyennek számít, ha valaki tud rajzolni. Nem lehet annyira elrugaszkodni mindentől, hogy a művészet már nemzeti se legyen! Min-
dig csak az marad meg, aminek gyökere van.