„Édesanyám felolvassa a leckét, vagyis közösen készülünk az órákra”

A tizenhét esztendős Sándor Melinda a kecskeméti Bányai Júlia Gimnázium kilencedik osztályába jár. Három hónapos korában derült ki róla, hogy nem lát. Tanulmányait a budapesti vakok iskolájában kezdte, most pedig szülővárosában, látó gyerekek között telnek mindennapjai.

Melinda hat és fél hónapra született kilencven dekagrammal.
Inkubátorba került, géppel lélegeztették. Ekkor történt a végzetes hiba. A túladagolt oxigén miatt károsodott a látóidege. Öt év alatt kilencszer műtötték, de nem sikerült visszaadni a látását.
– Nagyon nehezen dolgoztam fel a történteket, már csak azért is, mert Melinda az ötödik terhességemből született meg – meséli az édesanya, Sándor Lászlóné Rózsa. – Tudom jól, ha nem kap elég oxigént, nem is maradt volna életben. Amikor kiderült, hogy baj van a látásával, egymást követték a műtétek a szegedi klinikán. Minden alkalom újabb reménysugárt jelentett számunkra. Bal szemével érzékeli a fényt, jobb szemére viszont az utolsó beavatkozást követően teljesen megvakult. Akkor mondták meg, hogy nem tudnak rajta segíteni. Azóta csak ellenőrzésekre járunk.
A kislány látó gyerekek közé került egy kecskeméti óvodába, majd édesanyja beíratta a vakok általános iskolájába Budapesten. Melinda sikerrel vette az első akadályokat, az előkészítőben megtanulta a pontírást. Kollégiumban lakott, a hétvégéket otthon töltötte. Az állandó utazgatás azonban egyre fárasztóbb volt. Felvetődött, mi lenne, ha másokhoz hasonlóan ő is normál iskolában folytatná a tanulmányait.
Rózsa akkoriban vált el, nagyon egyedül érezte magát. Átrendezte az életét. Elbúcsúzott nyomdászszakmájától, kötetlen munkaidejű elfoglaltságot választott, hogy gyerekével foglalkozhasson. Aztán nyakába vette a várost, hátha talál olyan iskolát, ahol elhelyezheti a lányát. A nyolcosztályos Bányai Júlia Gimnáziumban fogadták be, ahol korábban végzett egy vak fiú, tehát jól tudták, mire vállalkoznak. Melinda szakvéleményekkel felvértezve a következő tanévet már a kecskeméti középiskolában kezdte.
– Sikerült hamar beilleszkednem – mondja a mindig mosolygós Sándor Melinda. – Két hét alatt megtanultam az iskolában tájékozódni. Kezdetben kísérgettek az osztálytársaim, de most már egyedül is megtalálom a tantermeket. A tanulás sem okoz gondot. Bizonyos tankönyveket a számítógép segítségével át lehet tenni pontírásba, de miután ez drága mulatság – darabonként húszezer forint –, csak a legfontosabbakból kérünk. A matekot a jelek, az ábrák, a képletek miatt egyébként sem lehetne a vakok számára olvashatóvá varázsolni. Nagyon kell figyelnem az órákon, Braille-írással jegyzetelek. Édesanyám pedig felolvassa a leckéket, vagyis közösen készülünk a következő órákra.
Melinda sokat segít otthon. Precíz rendet tart a szobájában, sétáltatja a kutyáját, szorgoskodik a konyhában, bevásárlás után mindent a helyére pakol. Ugyanolyan embernek tartja magát, mint akik látnak. Éppen ezért nem szereti, ha sajnálják. Ő „nézni” szokta a tévét, nem pedig hallgatni. Karórája „bemondja” az aktuális időt. És gond nélkül küld sms-t a mobiltelefonjáról. Melinda egy beszélő program segítségével számítógépet is használ. A helyi Lyons Klubtól egyéves internet-előfizetést és modemet kapott ajándékba, úgyhogy a világháló sem ismeretlen számára. Nemrég a fogyatékos gyermekek alapítványának pályázatán egy laptopot nyert.
– Szeretnék-e látni? – ízlelgeti kérdésemet a diáklány. – Ha volna rá lehetőség, talán megpróbálnám. De az az igazság, kicsit félnék attól, hogy mindent újra kellene tanulnom. Amit soha nem láttam, nem tudom, milyen. A színekről vannak fogalmaim. A piros a vérhez hasonlít. A zöld olyan meleg érzés, mint amikor beütöm a térdemet. A Hold? A csillagok? Azokról sejtelmem sincs.
– Milyen kép él benned az édesanyádról?
– Hangja alapján kedves embernek tartom. Körülbelül olyan magas, mint én. S vajon milyen lehet a szeme, a haja színe...? Különben jól megvagyunk. Néha túlságosan aggódik értem. Időnként mondogatom is neki: anya, te annyira jól nevelsz engem.
Az anyuka tényleg félti a lányát. Melinda megtanulta a közlekedést, már haza tudna egyedül menni, mégis édesanyja hozza-viszi az iskolába. De tisztában van vele: egyszer el kell hogy engedje.
Találkozásunk napján Melinda két dolgozaton van túl. Tudásáról mindig Braille-írással számol be, majd felolvassa a tanárnak, aki rögtön dönt is az érdemjegyről. Délután rajzszakkör következik. Bella Rózsa osztályfőnök, művésztanár elérzékenyül, amikor tanítványáról beszélgetünk.
– Annak ellenére, hogy Melindát felmentették a készségtárgyból, minden órán részt vesz – mondja a tanárnő. – Számomra különleges kihívás, hogy egy olyan diákkal foglalkozzam, aki nem lát. Ellenkező esetben nem jelent problémát egy feladat elmagyarázása és annak végrehajtása. Melindára külön gondot kell fordítani. Amiről úgy gondolom, hogy meg tudja oldani, abba belekezdünk. A mértani testekkel például sok mindent lehet kezdeni, de a legbonyolultabb ábrázoló geometria kimarad az életünkből. Nekem rendkívüli élmény, ha sikerül teljesíteni bizonyos dolgokat. Gyönyörű könyvjelzőt hímezett és kipróbálta az akvarellfestést is. Az osztályfőnöki és a társadalomismereti órákon pedig figyelemre méltó véleménye van mindenről.
Bella Rózsa felidézi azokat az osztálykirándulásokat, ahol emberségből jelesre vizsgáztak a diákjai. Fogták Melinda kezét, mindent elmeséltek neki, soha nem hagyták magára. És visszatérve a vak kislány írta a legélethűbb fogalmazásokat a túrákról. A tanárnő bevallja, nagyon sokat tanul Melindától. Gesztusokat, megnyilvánulásokat, kitartást, életszemléletet.
A gyerekek is gazdagodnak. Akiknek nincs baj a látásukkal, figyelnek fogyatékos társukra. És így tesznek majd később is a nagybetűs életben. Elfogadják a másságot. Melinda ezért döntött jól, amikor arra kérte az édesanyját, vigye őt látó diáktársai közé.