Lelkek, sorsok, életek

M. J.-né csak kéthetes volt, mikor apja elhagyta. A nagyszülei nevelték. Kétszer kötött házasságot. Elsô férjétôl két leánygyermekük született, noha súlyos ellentétben éltek, mígnem kapcsolatuknak vége is szakadt. M. J.-né élettársi kapcsolatra lépett elsô férje öccsével, aki a két lányt minden téren segítette. Sok lemondással járó építkezésbe kezdtek vagy kétszáz kilométernyire addigi otthonuktól. Két, egymástól távoli településen dolgoztak. Hétközben a munkahely, hétvégén az építkezés. Ingázás. Nehezen éltek, de ez a kapcsolat mégis sok boldogságot hozott. Közben megjelent a hűtlen apa, de már mint gondozandó, szélütött ember. El kellett adni a kertet, az árát fölemésztette az építkezés. Átköltözés, beköltözés. Aztán megint vettek egy telket, de ezt már az új házhoz közel. Erre is építeni kezdtek, aztán összeházasodtak.

M. J.-né nagyobbik leánya férjhez ment, különköltözött. A kisebb egy szalmalángkapcsolatban megesett, de már nem kellett tovább a fiújának. Ezután levélírónk nôgyógyászati műtéten esett át, minekutána második férje megváltozott, elhidegült tôle. Közös gyermekük nem született. A telekre jószág is került. Mikor anyósa meghalt, az örökölt szôlô rengeteg munkát adott. A kisebb leány megszülte a leányunokát, s gyermekével az anyai házban maradt. Eztán már neki is segíteni kellett. A második férj vidéki útjai egyre-másra meghosszabbodtak – összeszűrte a levet egy húsz évvel fiatalabb nôvel. M. J.-né másodszor is elvált. Addigra az otthoni, megtakarított közös pénznek lába kelt. A közéjük tolakodó másik nô mindent meg akart, meg akar szerezni, még a lakást is.
És levélírónknak még csak nem is igazán ez a megpróbáltatássorozat fáj: mindezt talán csak azért mondta el, hogy az elôzményeket feltárva valamiféle magyarázatot próbáljon lelni ahhoz a tragikus eseményhez, amit – úgy érzi – képtelen feldolgozni. S ez az esemény: második férje öngyilkossága.
„Az utolsó hetet itt töltötte, de csendben volt, nem veszekedett, nem verekedett velem. Az egész életemnek vége. Mert ôvele együtt eltemettük az egész életemet is, csak vagyok. A mellemet ezer apró égô tű szúrta, két mondatnál többet nem tudtam elmondani sírás nélkül. Nagyon el vagyok keseredve. Miért kényszeredett a volt férjem az öngyilkosságra? És miért nem siettek a segítségére, akik tudták, mire készül? Most meg miért járkál a bíróságra (az a nô), hogy az utolsó fillérig magának követeljen mindent? Nem segített a volt férjemnek senki. Ráadásul én sem tudtam semmit, mert elôttem mindig a legszebbet mutatta. Csak nekem szólt volna valaki. Mindent megtettem volna, hogy ez ne következzen be!”
Aki elveti magától az életét, az – akarva-akaratlan – olyan nyomasztó terhet rak környezete, hozzátartozói vállára, hogy hétrét görnyednek a súlya alatt.
Szinte mindenkinek van halottja, aki nem gyermek már. Betegségben, balesetben, öregségben elment barátaink, szeretteink. S tudjuk, mennyi lelkiismeret-furdalással, bűntudatos kérdések özönével jár a halált követô idôszak. Talán ha elôbb mondta volna?! Miért nem figyeltem rá jobban? Nem érte volna baj, ha akkor nem engedem el… Legalább akkor mellette lettem volna… Jaj, miért nem békültem ki vele, most aztán hogyan fogok?
„Ez nem lehet igaz” – így keresgetjük kétségbeesetten a lehetôségeit annak, hogyan tölthetnénk be az alig hihetô, de nagyon is nyilvánvaló űrt, amit ô hátrahagyott. S ha a könnyes düh is megjelenik, az is rendjén van, az is törvény szerint való: „Hogy tehetted ezt velünk?! Miért hagytál minket magunkra?!” Hirtelen különös jelentôséget kapnak az utolsó találkozások, egy-egy mozdulat, egy-egy mondat. Felrémlik, hogy elmentünk a figyelmeztetô jelek mellett. Talán már észlelnünk kellett volna, mire készül. Sokszor fellebben a fátyol a hétköznapokban rejtve maradó, misztikus összefüggésekrôl is. Észre kellett volna vennünk…
S ha ez így van akkor is, ha valaki a természet rendje szerint távozik közülünk, százszorosan így van, ha önkezével vágja el élete fonalát. Kedves M. J.-né! Nem csoda, ha úgy érzi, az ég szakadt magára. De a világnak nincs vége. Azt írja, hogy teljesen kiborult idegileg, nyugtatóra szorul. Ha talál, talált egy jó pszichológust, az nagyon jó. De kiborulása, ha szabad azt mondani, természetes, s – ha nem idegen öntôl – most igazán kérhetne egy-két órát, alkalmat egy idôs, bölcs paptól, akinek elbeszélhetné fájdalmát, kiönthetné a lelkét, s aki föloldozhatná vélt és valós vétkei alól, amelyek életének örvénylô folyamában önre tapadhattak. Így vagy úgy: jó lenne, ha könnyíteni tudna a lelkén, ha belátná, hogy nem veheti egymagára második férje halálának teljes felelôsségét.
Hatvankét éves korára, sok hányattatás, annyi nehézség, munka, megpróbáltatás után igazán mégis csak egyet sajnál: hogy nem tudott segíteni valakinek. Valakinek, aki pedig elhagyta önt önszántából kétszer is, másodszorra visszavonhatatlanul. A földi szemnek úgy tűnik, igazán megérdemelné a feloldozást, háborgó lelkét megilleti a nyugalom. S ha ön is így látja, már csak idô kérdése, hogy békére leljen önmagában.