Meghozta az Isten piros pünkösd napját

Pünkösd, a keresztény egyház egyik fô ünnepe nem csak a vallásos hitben, a népi szokásokban is erôsen gyökerezett. Noha ezek mára meglehetôsen elhalványodtak, a néprajz és egyes vidékek máig eleven hagyománya ôrzi a népszokások több évszázados emlékét.

A húsvétot ötven napra követô mozgó ünnep a viruló tavaszhoz kapcsolódik. Nevét adta a május körüli idôszak egyik legszínpompásabb virágának, a pünkösdirózsának. A rózsa piros szirma, az élet színe így fonódik össze Jézus feltámadásával. A Bibliában az áll, hogy e napon küldte el Krisztus a Szentlelket apostolai számára. Így lett a pünkösd a Szentlélek eljövetelének és az egyház megalakulásának ünnepe.
Mint a húsvétban, ebben az ünnepben is elhalványodva tovább éltek az ôsi, pogány hitvilág tavaszi és nyári napfordulóhoz kötôdô szokásai. Mivel az egyház nem tudta teljesen kiirtani, igyekezett keresztény tartalommal megtölteni ezeket az ünnepeket.
A középkorban templomi játékok keretében idézték fel a bibliai eseményeket. Egyúttal ügyességi próbákat, énekes-táncos köszöntôket is tartottak. Ez a gyökere az évszázadokig élô népszokásnak: a pünkösdi király és királyné megválasztásának. Az archaikus, vallásos eredetű hagyomány igazi világi népünnepéllyé nôtte ki magát. Versenyfutás, bothúzás, lóverseny, kakasütés, gúnárnyakszakítás, bikahajszolás szerepelt a próbákban. A lovaglásban, testi virtusban legügyesebb legényt megkoszorúzták, s különféle elôjogokat élvezett. „Királysága” hol egy évig, hol csupán egy napig tartott. A kislá nyok virágszirmot szórva jártak portáról portára, és termékenységvarázsló, szerencsekívánó mondókát énekeltek.
Másutt királyt és királynét választottak. A királynéjárásnak nevezett szokás szerint fejük fölé selyemkendô sátrat tartva, eléjük rózsaszirmot szórva kísérték a párt házról házra. Közben harsányan énekelték: „Meghozta az Isten piros pünkösd napját, / Mi is meghordozzuk királyné asszonykát”. A királynét közben magasba emelték, hogy ilyen nagyra nôjön a kender. Számos pünkösdölô ének ôrzi a hagyományt, a hajdani szokásokat.
Szokásban volt adományok, kalács, tojás, pénz gyűjtése is. Noha olyan jellegzetes ünnepi ételek fogyasztása, mint húsvétkor, nem volt általános, érdekes helyi szokásokat megôrzött az emlékezet. Kiskomáromban ôsszel koszorúba font gesztenyét tettek a verembe, hogy pünkösdkor a ház elôtt vagy az utcán fogyasszák el. Juhtartó gazdáknál gyakori volt a bárányból készült ünnepi fogás, s több helyütt édes tésztákat sütöttek, hogy sárga legyen a kender. A Sárközben a ladikázás és az evezô mint szerelmi ajándék dívott. A párválasztó, udvarló legények megcsónakáztatták a lányokat, s kiszemeltjüket díszes, faragott evezôvel ajándékozták meg. Akadtak helyek, ahol ilyenkor állították fel a májusfát.
Gonoszjáró napként is számon tartották: a pásztorok kongózásnak nevezett szertartással űzték ki a gonoszt vagy a férget a jószágokból, s ezért jutalmat kaptak a gazdáktól. De pünkösd napjához a néphagyomány egészség-, szépség- és termésvarázslatot is kapcsolt. Szokás volt lepedôvel hajnali harmatot szedni, pirkadatkor a patakban fürödni, az állatokat zöld ágakkal díszíteni vagy ezekkel megveregetni.
Pünkösdkor régen több kegyhelyen zarándokbúcsút tartottak. A mai napig megmaradt, sôt hosszú évek tilalma után ismét több százezres tömeget vonzó hagyomány a híres csíksomlyói búcsújárás. A székelyek sok évszázada tartó Szűzanya-kultuszának leglátványosabb ünnepe Csíksomlyón a pünkösdi búcsú. A Kis- és Nagy-Somlyó aljában álló kegytemplom és ferences kolostor a XVI. századi reneszánsz csodatévô Mária-szoborral a Székelyföld egyik nevezetessége.