Nyugdíjas, de terveket sző

Nem restell trágyát lapátolni hatvanöt évesen sem a címzetes egyetemi docens. Sôt! Kertész István agrármérnök, számos egyetemi tankönyv és szakcikk szerzôje, aki elméleti munkájáért tudományos elismeréseket kapott, gyakorlati munkáját pedig a vizsolyi termôföld hálálja meg ma is, afféle paraszt-professzornak tartja magát.

Kertész doktor neve a marha- és juhtartásra alapozott gyepgazdálkodás kapcsán vált ismertté. Elsôként Barcsák Zoltán gödöllôi professzorral indították el a biogyeptermesztési kísérleteiket. A nyugdíjas férfi ma is hajnalban kel, és a tyúkokkal fekszik. Ôszibúzát, káposztarepcét, napraforgót és sörárpát termeszt kiváló eredménnyel. Úgy tűnik, három nagyfia közül a legkisebb, az agrárszakon tanuló Tamás lesz az, aki a 150 hektáros családi gazdaságot tovább fogja vinni. Kertész úr persze reménykedik, hogy – gazdaságának további gépesítésével, egy intenzív gyümölcsös telepítése után – a másik két fia is bekapcsolódik majd a családi vállalkozásba. A gazda szeretné kihasználni a családi gazdaságoknak szóló kedvezményeket, szeretne ötven-száz hektárnyi földet vásárolni.
A közhellyé vált mondás, hogy minden ember élete kész regény, Kertész Istvánt illetôen különösen igaz.
– Anyai nagyanyám takarítónô, nagyapám pedig liftkezelô volt Amerikában. Amit a tengerentúl öszegürcöltek, abból hazatelepülésük után házat és földet vettek Vizsolyban. Az általános iskola után 1957-ig apám mellett dolgoztam a földeken. Ô valamikor „aranykoszorús elsôgazda” volt. Az enyhülés után kulák származásom ellenére felvettek a szécsényi mezôgadasági szakiskolába. Apám addigra némi nyomásra már „önként” felajánlotta száz hektár földjét a szerencsi állami gazdaságnak, 1960-ban pedig a megmaradt tíz holddal belépett a helyi téeszbe. Udvari istállónkban kapott helyet a téesz egyik tehenészete, apám ott lett éjjeliôr. Havi 240 forint járadékkal nyugdíjazták.
– Szécsénybe mindössze egy viharkabátot és egy öltöny ruhát vittem. Mivel húszévesen folyton éhes voltam, otthonról hozott szalonnával dúsítottam a soványka kollégiumi kosztot. A drága vonatjegy miatt évente legfeljebb kétszer jutottam haza. Innentôl folyamatos, munka melletti tanulás lett az életem. Mucika, a feleségem segítsége nélkül mindez aligha lett volna megvalósítható. Balassagyarmaton törzskönyvezési szakvizsgát tettem, utána pár évig Nyíregyházán dolgoztam a megyei törzskönyvezési felügyelôségen, majd nagy örömömre hazahelyeztek a borsodi megyeszékhely felügyelôségére. Tíz évig vonatoztam be Vizsolyból Miskolcra. Hajnali fél négykor keltem, a vonaton tanultam. Este még besegítettem a feleségemnek, aki a téeszmunka és gyereknevelés mellett krumplit termesztett, disznókat és teheneket tartott. Pedig nem parasztlánynak született, az apja postamester volt.
Kertész István „summa cum laude” doktorált 1977-ben Gödöllôn, ahol akkor már tudományos munkatárs volt, majd címzetes egyetemi docenssé nevezték ki. A rengeteg szakcikk és két nívódíjas könyv mellett a gyepgazdálkodási kísérlet is emlékezetes marad számára. Errôl filmet forgattak a televízióban. Talán nem véletlenül, hiszen a Barcsák Zoltánnal közösen végzett munka megháromszorozta a zöldtermést. A módszer ma is megállja a helyét, mert az általuk megállapított optimális műtrágya-adag nem okoz nitritfelhalmozást a talajban.
A viszonylag töretlen életút egyik érdekes kitérője Hernádvécse volt. Három évig lakott itt a családjával, a helyi téeszben dolgozott fôagronómusként. Nagyon szép eredményeket ért el, tisztelték, szerették és elismerték. Mégis eljött, mert a területi pártbizottságon finoman szóvá tették neki: nem kellene vasárnaponként templomba járnia a fiaival, inkább be kellene lépnie a pártba. A szikszói állami gazdaságban folytatta a munkáját, majd a gazdaság megszűntével a Charolays Részvénytársaság vezérigazgatójaként ment nyugdíjba.
Kertész úr elégedett, boldog embernek tartja magát. Úgy véli, szaktudásáért – mivel évtizedekig technológiai tanácsokkal is ellátta a termelôket – a hajdani keservesen induló „kulákgyerek” szép elismeréseket is kapott: Ujhelyi Imre-emlékérmet és az országban elsôként Pro biofer-díjat. A kárpótlási jegyekbôl visszaállította, sôt, megnövelte az egykori családi birtokot. A gyenge termôértékűnek tartott vizsolyi talaj pedig hihetetlenül hálás volt.
– Az ôsi házat átalakítottuk, beépítettük a tetôteret. Állatot viszont már nem tartunk – sóhajt fel Kertész doktor. – Legalább karácsonykor, amikor nincs dolog, kell nekünk és reumától megkopott ízületeinknek egy kis hévízi pihenés. Hogy mit akarok még az élettôl? Sok mindent. A parasztember már csak ilyen. Szüleinktôl örököltük a munkamániát, az Isten áldja meg érte ôket!