Aki megérkezett az olvasók szívébe

„Ó, hallom, hallom a jövő dalát, Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, Mely a vén Földet ifjúvá teszi.” (Madách)

Hetven esztendő távolából, már felnőtten fogalmazta az emlékek szavát, de minden, ami történt, a gyermekmúltba visz. A Mezőség kicsi falujában, annak is aprócska házában, egy legényke irodalmat játszott. Szavakat keresgélt s tanult olyan buzgalommal, mint aki sejtésében hordozta, hogy a nyelvből újraszületik Erdély. Megkapaszkodott minden új kifejezésben, és minden friss jelentés győzelem volt számára, aki világot hódított. Körötte felbomlóban szálakra foszladozott a nyelvkoszorú minden fonata, de neki azt újjá kellett teremtenie. A rosszul kiejtett szavak hulltak, hullottak, mert mindennap rájuk fújt a mulandóság szele, de ő minden tékozlás ellenében győzött. Új képek új hangon, zöngésük betöltötte egész valóját, és egyszerre zúgni kezdett, mint mély erdők hangja, a nyelv, az utolsó menedék mindazok számára, akiknek vérlüktetésében az ősparancs úgy kiált: te nem felejthetsz! Az akkor nevenincs író-költő végtelenségbe szálló akarattal új beszédet tanult Arany János professzortól.
Nem volt sem mesebeli szegény ember csodákat látó harmadik fia, sem hatujjú táltos vagy csillagos homlokú gyermek, aki napsugarakból útborítást sző az őslápok fölé és szivárványon jár, csupán egy addig ismeretlen választottja időnek, történelemnek legjelentőségteljesebben Teremtőjének. Ő volt, akire a legtöbb földi jó bízatott: az új beszéd. Mezőségen, a szegénység földjén, szép szavak szűkölködésében élő, titkokat is rejtegető tájon először hírt adott magáról, aztán újságcikkekben szólt édesanyja ámulatára, mindezek után elfoglalta az árvuló színpadot. Az indulás hazulról azért mesébe illő. Jenei tiszteletes úr szekerén, hátuk mögött a dübörgő háború zajával, de fölöttük az Úr vigyázásával mentek, hogy baj nélkül jussanak a nagyenyedi Bethlen Kollégium védőfalai közé. A kölcsönágynemű címeres mintája valamelyik nagy család bujtatott sarjáról suttogott, s benne a szabad székelyek dacos akarata még ugyan nem tudta olyan szépen fogalmazni, ahogyan majd Ady Endrénél megtalálta: Ha ki király, sorsának a királya! Ő csak azt tudta, nem múlhat bele a keserves idő próbáltatásainak vesztes seregébe, neki még dolga lesz.
Születésnap szerint beteljesedik a hetvenötödik év, amely életművet, könyvespolcot betöltő köteteket sorakoztat a háta mögött. Én nem a megmérés érdemi értékeit óhajtom sokasítani, azt megteszik az irodalomtörténészek, mindössze pár jó szót igyekszem fogalmazni az író, költő, a közélet vándor napszámosáért, a politikát is emberirányba terelgető szószólójáért, de én mindenekfölött a nyelvteremtő Sütő Andrást ünneplem soraimmal a magam módján.
„Volt egy szent szándékunk, gyönyörűket írni” – fogalmazta Móricz Zsigmond köszöntőjében Ady Endre. Nincs ennél költőibb küldetés, bár a gyönyörűség olykor kínzó és fájdalmas is, mert keresni kell a szavakat, a képeket, az örök igaz kimondhatására, mert véres tollal működő ítészek írják a leggonoszabb ítéletet: nem közölhető. Hát akkor gyerünk vissza az időben…
A szuzai menyegző – hogy is sejtenék, mi feszül ott az özönvíz előtti világban, mindenesetre zárójelek között íródik a vélemény: ókori bolondoskodás, de ha az írónak ennyire telik, mehet! Igen, de az ismét nem nyugszik. Elénk hengeríti a Hargitát, hogy ott valami vallásos szertartást rendezzenek: adventet. Öreg, világból kifordultan élő, beszél mindenféle zavarosságokat egy féleszű lánnyal, no ezt nem értem – de ne is lássa színpadon senki. És várni kell. Mindig várakozni, értetlen kis zsarnokok miatt, akik saját fontosságukat abban mérik, hogy akadályozzák a szépség kiteljesedését. De minden hiábavaló. Az akadékoskodás, kicsinyeskedés ellenére megállíthatatlan a tehetség győzelme.
Sütő András megérkezett az elfelejthetetlenbe. Mert megtalálta a szót! Öreg székelyek, konok reformátorok, köznapi bölcsek, kallódó emberek szavaiból nyelvet teremtett. Az új nyelv új mondanivalója új eszmét bontakoztatott: megállni, megmaradni! De protestáló gondolatokkal, elvénhedt dogmák néven nevezésével a bizonyító élet teljesedésében egyszerre tudott örömet szerezni tizenötmilliónk számára. Nem beszél ő másról, és sohasem szól nagy hangon, de amit mond, tőle, általa mindenki jó szívvel fogadja, hiszen minden bajok-próbák, kísértetjárások közepette is, érdemes magyarnak lenni. Itt is, túl is, messze is, mert a magyar élet bizonyság minden zsarnokok ellenében.
Volna hát mit köszönni, de most inkább jókívánságmondásnak illik következnie. Az élet hosszát, tudom, nem az óhaj nyújtja, azt magasból mérik ajándékképpen, de hogy az élet teljen derűvel, bölcsességgel, jóakarattal, azt úgy fényesíthetjük, ha nem felejtünk. Nem emlegetni szükséges, hanem olvasni. Nem éljenezni, hanem csöndben figyelni az új beszédre, nyelvre, valóságunk hordozójára és arra az emberre, aki megalkotta. A kézszorítás gesztusától messze, távolságon át annyit kívánhatok, mindig legyen erőd új üzenetek fogalmazására s küldésére, mert az írás őrzi meg az alkotót legjobban, hiszen a szavakban ott az erő, a biztatás, amelyre mindig, mint most is, igen nagy szüksége lesz nemzetünknek. Várjuk az új igéket, s fohászkodunk egyet Isten áldásáért: adjon Neked hozzá lehetőséget!
Köszöntéssel
Fábián Gyula