Lelkek, sorsok, életek

„Világéletemben szorgos, dolgos ember voltam. Tisztességes életet éltem, hajnaltól talpon voltam. Rendes családom, ‚kiröpülô’ gyermekeim vannak. Sose gondoltam volna, hogy 47 éves koromra mégis nyugtatót kell szedjek, mert izzadtan ébredek éjjel, szorongásos álmok gyötörnek és halálfélelmem van.

Azzal kezdôdött, hogy tavaly ôsszel egy építkezésnél (kalákában húztuk föl az egyik sógorom házát) a csomagtartóról leemelt betonvassal megcsúsztunk, s az egész súly rányomta a kezem az autó nyitott ajtajára. A kézcsontom eltörött a mutatóujjam alatt, egy drót meg átszúrta a tenyeremet. Egy nagy lyuk tátongott rajta. Kétszer kellett műteni, altatásban, bár másodszor már csak a rögzítô fémhuzalokat kellett kioperálni a kezembôl. És az egész a második műtét után kezdôdött. Egyszerűen olyan, mintha a kezem baja ment volna rá az idegre, de mert ez hihetetlen, inkább arra gyanakszom, hogy rosszul altattak, vagy bennem maradt az altató, és az okoz ilyen rohamszerű állapotot nálam.
Azelôtt soha nem voltam ilyen, és hirtelen úgy megváltoztam, hogy megijedek önmagamtól. Még szerencse, hogy a feleségem segít, nyugtatgat, nagyon türelmes velem. És még kicsit szerencsésnek is mondhatom magam, mert ha nem is úgy áll az ujjam, mint azelôtt, tudok fogni, de a baleset illetve a műtétek után erre nem voltam képes. Most már csak ügyetlenebb ez a kezem. De az idegesség megmaradt, és nyugtatók mellett is csak alig-alig javul a helyzet. Lehet, hogy az altatás tett rosszat, az altatószer juttatott ide?”
„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlô erdôbe jutottam” – egyszer már beszéltünk a férfiak „sötét középkoráról” e hasábokon, s most – bár más eset ürügyén – ugyanezt kell tennünk. Kedves d.-i olvasónk! Elôször is: kizárt, hogy az altatószer rossz lett volna, vagy egy része még szervezetében keringve ideges tüneteket váltana ki Önnél. Az viszont elmondható, hogy magát a műtéti altatást többféleképpen élhetjük át. Van, akinél semmilyen távolabbi hatást nem vált ki. Mások számára kifejezetten jó emlék a lassú vagy gyors bódulás, az öntudat zuhanásszerű elvesztése, vagy a „zsibbadásból” való ébredés, amely olykor „földöntúlian” kellemes és pihentetô alvásként idézôdik fel késôbb is.
Megint másoknál az altatás élménye azonban ijesztô valóságában idézheti meg az elmúlást, a meghalást, elôhíva valami gyerekkori, addig jól kordában tartott félelmet a múlt mélységes bugyraiból. Hiszen az altatás során – hétköznapi fordulatokkal élve – az ember tulajdonképpen elhagyja az uralmat az akarata fölött, „elveszíti az eszméletét”, „megszűnik számára a külvilág”, nincs tudatában az eseményeknek, fogalma sincs róla, mi történik vele, öntudatlanná válik, kiszolgáltatottá, testileg tökéletesen tehetetlenné. Míg a szer hat, ébreszthetetlen, fájdalomingerekre sem rezzen (ezért is lehet közben fájdalmas műtéteket végezni). Ennyire „kikapcsolt” állapotban ezen kívül már csak a halál vagy a halál közelségének állapotában létezhet az ember.
Emellett – úgy tűnik – balesetétôl függetlenül már „összesűrűsödtek” Ön körül az események, mintegy elôkészítve jelen – és minden bizonnyal idôleges – lelkiállapotát. Levelében egyebütt azt is említi, hogy – még a balesete elôtti hónapokban – karambolozott és meghalt egy barátja, s nem sokra rá az egyik unokatestvérét vitte el nagy hirtelen valami kíméletlen kórság.
Tudnia kell: a dolgos, tisztességes, rendes múlt – sajnos – nem véd az életfordulók megpróbáltatásaitól (bár tartást, erôt igenis adhat az elviselésükhöz, s ez is igen megbecsülendô!), melyek kinél így, kinél úgy jelentkeznek. Önnél most éppen így. Ahogy egy élete virágában lévô asszony önmaga nôi mivoltába vetett hitét szélsôségesen megingathatja egy – egyébként következmények nélküli – nôgyógyászati műtét, a „kipakolás”, ugyanúgy egy férfi számára akár egy „kisebb” baleset is felvethet ezer kérdôjelet saját férfiasságával kapcsolatban. Nem tudom megfogni a disznóölô kést, vagy lefogni az állatot, mikor az utolsót rúgja, képtelen vagyok ellapátolni a havat a ház elôl – hát kéz ez?! Hát férfi az ilyen, aki még erre sem képes?! Hát ember vagyok én? Itt állok a hóban 47 évesen, és annyira sem vagyok alkalmas, mint egy taknyos kölyök… És már kész is az önmegsemmisülés.
A legkeményebb férfit is kikezdi a bizonytalanság, ha eljön az ideje, s „tornyosulni” kezdenek az események. A barát halála, a rokon halála, az – átmeneti – „működésképtelenséget” kiváltó baleset, egy altatás és még egy. És ráadásul „az emberélet útjának felén” – így együtt ez már több a soknál!
De fel a fejjel! Mindez „csak” azt jelenti, hogy eljött az ideje számot vetni, eljött az ideje, hogy megtalálja eltérô fajta férfiasságát, hogy élete második felében máshogyan találjon magára, mint az elsôben. Negyvenötön, ötvenen túl is férfi lehet a férfi, ha megtanítja az ifjakat a legjobb böllérmozdulatokra, de a kést már nem ô maga döfi. Ha részt vesz a ház tervezésében, de már nem ô emeli helyére az áthidalókat...