Vitéz lett a gyógypatkoló fia

Régi barátot kerestem jó idő óta, soha otthon nem volt. Meghagytam, találkozzunk valahol, mert hírét ugyan hallom, de nem lelem. Egyik késő estén üzenet várt: Belgrádban összejöhetünk.

Tréfának is különös volt, milyen kifacsart ötlet, mit keresnék én a szomszéd ország fővárosában? Rövidesen aztán meghívót kaptam, amelyből kiderült, Földes István barátomat Belgrádban nemzetközi elismerésképpen, úgymond vitézzé avatják, és engem az a megtiszteltetés ért, hogy javaslatára ott lehetek az ünnepélyen, ahová gépkocsival visznek-hoznak a pünkösdi ünnepek alkalmából. Az írást a szó, mármint a telefon is megerősítette (végre személyesen beszélhettünk), és én örömmel vállaltam, hogy ott leszek ezen a nem akármilyen eseményen.
Az első, amire illik felvilágosítással szolgálnom: ki ez a nehezen elérhető ember? Évekkel ezelőtt teljesen ismeretlenül meghívott Budakeszire. Nézzem meg azt a mentőautót, amelyet ócska roncsok közül kiemelt, megjavított, felszerelt, és viszi Komandóra. Az apró, igazán hegyek takarásában élő falucskáról annyit tudtam: őrhely volt Erdély szegletében (neve is erre utal), és ha áthágtunk a fölötte magasodó Kárpátok hágóján, az már másik ország volt. Kövezett út nem visz a községbe, és ha korán köszönt be a tél, négy keréken fél esztendeig alig elérhető. Valamikor épült ugyan itt – különös székely találékonyságból – egy keskeny vágányú vasút – nem gőzüzemű –, de az mostanában már nem működött. Ebbe a természetzárta világba készített ajándékba (sok jó ember segítségével) mentőautót Földes István, mert ottjártakor elpanaszolták neki, emberéletek kerülhetnek naponként veszélybe, és ha nincs segítség... Márpedig nem volt, s bekövetkezhet a tragédia. Első ottjártakor egy tizenéves fiúcskát ő hozott le úttalan utakon terepjárójával, aki különben elvérzett volna.
– Lefelé jövet a gyerekért aggodalmaskodva elhatároztam, segítek. Kell oda egy négykerék-meghajtásos, mi úgy hívjuk: katonai terepjáró mentőfelszereléssel.
– Sok mindent értek, de hogy került Földes István Komandóra? – vetettem közbe.
– Édesapám Háromszékben született, Papolcon. Édesanyám a szomszédságban. Ott éltek, míg a háború nem kergette a nagyvilágba a családot. Jöttek, menekültek egészen Budakesziig. Apám híres mester volt, gyógypatkoló kovács. Mondta néha: könnyebb a doktoroknak, mert mi mondjuk, hol fáj, de a szegény jószágon akkor vesszük észre a bajt, ha sántít, elfekszik, s csak néz ránk, kér, hogy segítsünk. Nem tudnám számát annak a sok lónak – különösen a háború után –, melyeket apám megmentett. Sokszor mondta: Az nem kovács, aki csak ráüti a vasat a ló patájára; minden lóra, mint minden emberre a csizmát, lábbelit személyenként kell szabni, a lovakon is egyenként segíteni. Minden embernek az lenne a dolga az életben, hogy egymáson segítsünk, és a lóra, szamárra is nézzünk, mert a jószág miránk van bízva.
– Ez a gondolat fiára, Istvánra is öröklődött, ha az élete mai küzdelmének és eredményeinek szerteágazó eseményeit mérlegelem.
– Volt itt valami még fontosabb, ha már apám hagyatkozását emlegetem. Azt mondta egyszer – már amikorra idehonosodtunk de ő nyugtalanul csak haza, Erdélybe vágyakozott –: „Arrafelé, hazafelé többé nem visz út, azt nagy akaratok zárják előlem. Hanem te ne hagyd segítség nélkül őket, hiszen onnan szakadtunk a világba. Vér a vért nem árulhatja, csak bátoríthatja. Eredj, ha módod lesz, és könnyíts az életükön. Szegények, székelyek, s most ismét rájuk dőlt a világ.”
Következő találkozásunkról nem készítettem számadást, mert azt István kötetekbe foglalta. Ezek közül néhányat elősorakoztatok a megértéshez. Az első mentőautót követte a második, azt Kovászna kapta. Előzőleg iskolatáblás felszereléseket juttatott 17 községbe. Tankönyveket Erdélybe megközelítően ötvenmillió forint értékben vitt, de Kárpátalja, Felvidék, Vajdaság falvai sem maradtak ki, mindig olyan elv alapján, hol vannak a legtávolabb a központoktól, hová nem jut soha semmiféle ajándék. A Csibészek, Csíksomlyó gondozottjai (elkallódásba induló árvák), akiket a ferences atyák karoltak föl, már számítógépeket is kaptak. Mindezeket Földes István utánjárása szerint. De hiszen öt kötetben található az az elszámolás, amelyben kérő-köszönő levelek gondos könyvelése sokszorosan gazdagabb, mint amit elősorolhattam. Mindezeket nem a maga nevében, de az általa alapított Elszakadt Magyarokat Segítő Budakeszi Szövetség és a Duna Televízió támogatásával. Ő mindössze mozgatója vagy olykor irányítója volt a küldeményeknek.
Most akadhat olvasóink között, aki megkérdezheti: vagyont örökölt, dúsgazdag, szerencsejáték-nyertes, vagy mégis miféle ember? S akkor annyit írhatok magyarázatképpen: Tamási Áron, Nyírő József vagy egy mai székely meséiből való gyerek, aki életét tette a hazától elszakított testvérek megsegítésére. Egyszer hétköznapiasan megkérdeztem, hogy van. Nem panaszkodós férfi, de akkor éppen rosszkor érdeklődtem.
– Sokat fáj a fejem, üzennek a tegnapok.
Ezt úgy kellett értenem, hogy előzőleg a repülőgépes növényvédő szolgálatnál dolgozott. Az idő nyomokat hagyott, mert a kezdetleges védőfelszerelések, a naponkénti mérgek szórása esztendők alatt beépült a test legérzékenyebb belső szerveibe. Máj, vese, vérrendszer, és egyik napról a másikra leszázalékolták. Akkor így szólt – csak úgy önmagának –: nem lehetek én beteg! Apám hogyan is mondta? Segíts az otthonvalókon, amikortól csak teheted. Földes Barnabás szava legyen hát érvényes! És elkezdte a kérést, az ajándékok gyűjtését, eljuttatását most már van öt esztendeje.
– Nyolc országból való szeretetszolgálat avatottjai lesznek Belgrádban – egészítette meghívását. – Jó szívvel kérem, legyen ott a hazai sajtó képviseletében.
Hozzá kell tennem, oda sem érkezett üres kézzel. Negyven díszes kötetet, az Ezeréves Magyarország díszkiadást adta át a vele együtt kitüntetetteknek, mert a magyar kultúrát így is népszerűsíteni kell. Minden kötetben benne volt: a Duna Televízió ajándéka. Mindig háttérben igyekezett maradni, ám mégsem lehetett észrevétlenül annyi fáradságot figyelmen kívül hagyni. A világszervezet odafigyelt, és az elismerés megérkezett vitézzé avatással.
Hazafelé jövet már arról beszélt, sokat nem pihenhet, az új adományokat, melyeket összegyűjtöttek, vinni kell. Különben is a jó cselekedeteket nem elismerésért teszi az ember, hanem a nehéz sorsban élőkért.