Ezeket az újabb keletű jelentéseket minden bizonynyal el is szokta olvasni a nagyon elszánt ember, különben honnan tudhatná, eped-e keblünk a megalázottságból fejét éppen csak felemelő ország romjainak ormán. A régi kor árnyai felé visszamerengők, persze, még emlékeznek arra, hogy a III/III-as jelentéseket D–209 – szintén saját bevallása szerint – olvasatlanul dobta asztalfiókjába. Így hát nem is sejthette akkoriban, milyen sokan szeretnék, ha egész pereputtyával, hálózatával, ügynök, kém és besúgó barátaival, magyar és szovjet elvtársaival eltűnne végre a politika süllyesztőjében. Hogy valóban ne is kelljen gondolni többet rájuk. De azóta Medgyessy Péter képében másodjára elevenedett meg a lebegő rémalak, akivel a Himnusz költője Huszt várának porladó köveinél találkozott. Az a rém, akit oly nehéz volt megmagyarázni tanítványaimnak a középiskolai magyarórákon. Az életörömtől duzzadó lányok mentek volna bulizni már nyilván, így Kölcsey szavai olyan jelentésárnyalatot kaptak olvasatukban, hogy az irodalom, de különösen a történelemóra abszolút fölösleges. Én pedig fiatal tanárként izzadtam, hogy a belemagyarázás vádját elkerülve mégis rá tudjak világítani a ki nem mondott értelemre, ami most a maga teljes pompájában fejthető fel a napi politikai történéseket figyelve. Hiszen egész más arra figyelmeztetni a jelen kor emberét, hogy a régi dicsőség visszasírása helyett vegyen részt újakban, és más arra biztatni egy országot, hogy felejtse el a közelmúlt disznóságait. Ezért rémséges, amikor újkori cinizmussal meglehetősen kifacsarva az eredeti szöveget, D-209 most arról beszél, hogy hagyjuk a mindenféle tisztázatlan üggyel terhelt múltat, inkább vessük egybe a jelent a messze jövendővel, örüljünk a nyugdíjasok majdnem húszezrének, a jövedéki adó felemelésének, no meg a száznapos program egyéb sikereinek, különösen mindannak, amit a személycserék terén fel tud mutatni, és akkor a haza fényre derül.
A fényt, a derűt e hazában szinte valamennyien nagyon szeretnénk, látszólag tehát közösek céljaink a D–209-éivel. Ám éppen ezért naponta fel kell hívni a figyelmét arra, milyen súlyos tévedésben van sok-sok emberrel kapcsolatban. Jó, ha sejti, hogy a tizenötmillió magyar között rengeteg olyan hat, alkot, gyarapít, akinek természetesen fontos, milyen vastag a boríték, bulizni is szeret, imádja a pálinkát, és mégis szomjasabb a múlt, a nemzet történelmének minél pontosabb ismeretére. Mert ismeri a törvényt, miszerint a jelen a következő pillanatban már múlt, és jövő nem létezik e folytonosság és kölcsönös megfelelés nélkül. Nem tud tehát szemet hunyni afölött, ha olyanok beszélnek a fényről, akik a legáthatolhatatlanabb sötétség erőit szolgálták ki. Nem díjazza, ha olyanok papolnak a nemzet felemelkedéséről, akik a rendszerváltozás előtti évtizedekben romba döntötték Huszt jelképes várát. A magyar nemzetnek ez az egyre határozottabb része nevetségesnek tartja, ha olyanok próbálják meggyőzni a múltba nézés szükségtelenségéről, akiknek mindig is céljuk volt végképp eltörölni mindenféle múltat, és jelenleg ehhez még politikai és anyagi érdekeik is fűződnek.
Vagyis D–209 ne reménykedjen! A nemzet emlékezete, a haza becsülete nem eladó! Sem tizenkilencezer forintokért, sem ilyen-olyan kedvezményekért. El kell fogadni materialista, ateista aggyal is, hogy a jólét csak részben anyagi természetű. Lesütött szemmel, megtört gerinccel nem lehet örülni a degeszre tömött zsebnek sem. Legalábbis míg ember az ember, és nem csupán lebegő rémalak egy széthazudott múlt ledőlt oszlopai között.
origo.hu
Újabb helyszínről dobatta ki Magyar Péter a testőreivel a HírTV stábját
