Kómában serdült férfivá a miskolci fiú

A barna szemekben szinte fénylik az elégedettség az állandó szeretettől, ami körbeveszi az ősszel tizenkilenc éves miskolci fiút. Robi öt esztendővel ezelőtt biciklizett a majdnem halálba, az éber kómából azonban ma sem tért magához.

Tragikus történet ez, amit a szülők – az 51 éves Leopold Rezső, felesége, a 47 esztendős Klárika és a 76 éves Magdi néni, a családhoz költözött nagymama – szerint csak optimista életszemlélettel lehet megélni. Feladva eddigi életüket, szigorú napi beosztással küzdenek azért, hogy Robi egyszer „visszatérjen”. Ennek az esélye az orvosi szakirodalom szerint két év után szinte a nullával egyenlő. Nincsenek csodák. Vagy igen? Egy családnak, főként egy anyának, nincs joga és nem is lehet lemondania erről.
Tiszadadai nyaralójukban víkendezett annak idején apa és két fia (Robi 28 éves bátyja már külön él tőlük), amikor kigurult az első kerék Robi sportbiciklije alól. A fiú olyan szerencsétlenül esett, hogy nemcsak a lépe, hanem bal oldali agylebenye is megsérült. Az intenzív osztály után a megyei kórház idegsebészetén másfél évet töltött, amikor szülei hazavitték.
Azóta Robi átesett néhány műtéten az Országos Rehabilitációs Intézetben: elmerevülő csukló- és bokaszalagjait operálták, tavaly pedig a testébe ültettek egy olyan feltölthető szerkezetet, ami közvetlenül az agyba pumpálja a görcsoldó, izomlazító gyógyszert. Ezen a nyáron Leopoldék számukra felbecsülhetetlen értékű – egyébként több mint egymillió forintba kerülő –, villanymotorral állítható és mozgatható kórházi ágyat kaptak a Miskolci Lions Klub, a Fux Rt. és a Semmelweis Kórház adományaként Koleszár Lajosnak, a kórház igazgatójának, a karitatív szervezet klubtagjának közbenjárására.
A család szempontjából hogyan lehet öszszefoglalni ezt a négy évet? Tárgyilagosan például úgy, hogy a rossz emlékű nyaralót eladva Leopoldék harmadik emeleti lakásukból egy maguk által átalakított házba költöztek. Küszöbök sehol, az udvarra rámpa vezet, a fürdőszobai kádat úgy építették, hogy a most ötvenkilós fiút ki- és beemelhessék. A baleset óta láncdohányos Klárika azonban, aki még visz egy kis kereskedelmi vállalkozást, nem tud tárgyilagos lenni. Hullámokban öntik el az érzelmek, egyszerre kacag és sír, amikor a fiáról beszél.
– Robi jó gyerek volt. Csendes, szorgalmas, visszahúzódó. Nyolcosztályos gimnáziumba járt. Számítógépes matematikusnak készült, angolul tanult, versenyeket nyert. Most az a „nyereségünk”, ha nevetni halljuk. És gyakran nevet, a hallása meg egyenesen kitűnő. Imádja, ha fürdetik. Pancsol, közben gurgulázik és kacag. Nyáron tolókocsiban ül az udvaron; játszunk, kutyázunk. Idebent az apjával gyakran felállítjuk, közösen táncolunk, énekelünk. Azt is nagyon élvezi. Ugye, gyöngyöm? – bújik gyöngéden fia nevető arcához, és elsírja magát.
Az apa higgadt és kemény lett. Azt mondja, a mögöttük lévő és előttük álló éveket nem lehetett sírva végigcsinálni. Nem pénzben számolnak, pedig szinte minden jövedelmüket Robira költik. Tápláló és vitaminban gazdag ételeket kap. Hetente kétszer szakembert fizetnek meg a masszázsért, gyógytornáért. Karosszérialakatos szakmáját, vállalkozását Leopold Rezső az idén tavasztól teljesen feladta, az önkormányzattól kapott havi 18 ezer forintos ápolási díjért emelgeti, fürdeti, hordja ki a kertbe a fiát.
– Amíg bírom erővel – köhinti el magát zavartan –, de bírni kell. Ha nem itthon ápolnánk, Robi már régen nem élne. A kórházban nem tudják ezt a gondoskodást a kómásoknak megadni. Elég sok csúnyaságot láttunk mi az elmúlt években… A kórházban Robi is tele volt felfekvéssel, most egyetlen folt sincs rajta. Ott gyomorszondával táplálták. Mi kitanultuk könyvből, gyakorlatból, amit lehetett. A fiam itthon megeszi a mákos tésztát, a sóska a kedvence. Növekszik, emberesedik. Bizony kimondom, már férfias reakciói is vannak... De hogy gondol-e valamire, érti-e, amit szólunk hozzá, nekünk rejtély.
– Az orvosok azt állítják – dörzsöli finoman Robi kezét Klárika –, hogy nem. Mert a kómás beteg, még az éber kómás is, mint Robi, nem „reagál” a külvilágra. Kérdésre nem válaszol, tekintete nem követi a kézmozgást. Szerintem Robi most olyan, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Élvezi a jó dolgokat. A simogatást, a testi kényeztetést. Ennek jelét is adja, amikor mosolyog, sőt kacag. Szereti a rádiót hallgatni, ellenben nyűgös, ha tartós csend van körülötte.
– Elélhet így harminc-negyven évig is – bólogat a férje. – Mi így számolunk. Években, nem pénzben. A társadalom törvényi hozzáállásáról viszont nincs jó véleményem. Nagyon kevés dologra jár tébétámogatás, pláne közgyógyellátás. Rengeteg a kómás fiatal, akikkel a nálunk sokkal rosszabb helyzetben lévő családok otthon küszködnek. Viszont mintha nem is léteznének. Most azért rohangálok, hogy a nagykorú kómás fiam rokkantnyugdíjas legyen. Ha megkapja, elveszítjük a családi pótlékot, ami havonta székletlazítóra és vitaminra sem elég...