A magamét mondom

Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonkettő, hiányoznak hárman. Javításra a dolgozatokat kiosztottam… Letűnt idők hétköznapjaiból egy kép: ott állok a tanári asztal előtt, és jelentek a belépő tanár úrnak. A továbbiak rá tartoznak.

Őrparancsnok elvtárs, jelentem, az őrségből meghoztuk győztes fegyvereinket… Ez már Kislődön volt, ahol 1951-ben leraktuk a „dióverőt”, 48-as mintájú, ósdi puskáinkat – amelyek persze nem 1848-ra emlékeztettek. A szovjet győzők fegyverei voltak, amelyeket a még megbízhatatlan, megszállt országok egyetemista újoncainak adtak az imperialisták ellenében. És jelenteni kellett a Szabad Nép-félóra megtartásáról, a marxista szeminárium (feldolgozandó Sztálinnak A dialektikus és történelmi materializmus című, gyönge értelmi képességűek számára leegyszerűsített fogalmazványa) feldolgozott fejezetének megbeszéléséről, a DISZ-, később KISZ-taggyűlések hangulatáról, a klerikális reakció mozgolódásairól és általában mindenről, ami az országban történt. Nagyon sokan jelentettek valakinek. A hálózat aztán feldolgozta. Ha hazamentél vakációra az egyetemi kollégiumból, a pártmegbízott visszatérés után beszámoltatott: folyik-e kellő hathatóssággal az osztályharc a kizsákmányoló kulákok ellen, a faluban a párt vezetése megfelelően érvényesül-e? Bekövetkezett-e a családban olyan esemény, amely a klerikális reakció befolyását erősítheti: keresztelő, esküvő, netán temetés – mert ezekben az imperializmus zsoldjában álló bigott papság észrevétlenül érvényesíti a múlt kísértéseit. Teljesítették-e a családhoz tartozók a beadási kötelezettségeiket? Erősödik-e a szovjet–magyar barátság? Fejlődik-e az elmaradott falu, amely kolonca a fejlődő szocializmus egyenletes ütemű építésének? Aztán következett a naponkénti megfigyelés: nem különülünk-e el mi, vidékiek, nem beszéljük-e meg titokban az otthon történteket? És a fejlett elvtársak-elvtársnők várták a községi párttitkárok rólunk küldött írásbeli jelentéseit otthoni viselkedésünkről. Legtöbbször azért nem kapták meg, mert a titkár elvtársak nem szerettek (a reakció állítása szerint nem tudtak) írni.
Különös, hogy mindezeket a tegnapi élményeket ma elevenítem fel, de mindent eldöntő események késztettek erre az elhatározásra. Ám ha a jelentéseknél tartok, azt sem szabad elhallgatni, hogy a hároméves terv, később az ötéves tervek sikeres teljesítéséről minden alkalommal jelentést tett a Moszkvában megjelent magyar pártküldöttség, jóváhagyást várt, s ha mindez megvolt, lehetett folytatni. Nem emlékszem, hogy valaha is ne sikerült volna túlteljesítenünk vállalásainkat, és erről az illetékes szovjet vezetőket pontosan tájékoztatták „beosztottjaik”.
Aztán nagy fordulat következett, a rendszerváltozás (amely nem ment végbe), és úgy tűnt, valami végképp lezárult: nincs többé kinek jelenteni.
És mire ébredtünk az elmúlt napokban? Jelentették az országnak, hogy az első száznapos tervet sikerült teljesíteni, határidő előtt, és mivel soha nem látott eredményeket hozott, azonnal hozzákezdtek a következő száznapos terv kimunkálásához. De ez még hagyján! A magyar külügyminiszter elutazott az Egyesült Államokba, hogy beszámoljon a magyar belpolitikai helyzetről, aztán egyeztesse külpolitikai állásfoglalásunkat többek között a terrorizmus elleni világméretű küzdelem magyar megítéléséről.
Valami teljesen szokatlan dolog történt. (Szokatlan – 1990 óta.) A magyarországi belpolitikai helyzetről beszámol Amerikában a külügyminiszter? Valamennyien, az egész nemzet, egyetemesen arra törekszünk, hogy az Európai Unióba majdan teljes jogú tagként léphessünk be. Mit jelent ez a beszámolás? Talán új jelentéstétel, csak most más irányba? Találkozott a külügyminiszter az Amerikában élő magyarok képviselőivel, de külön megbeszélést folytatott Tom Lantos szenátorral. Erre talán azért volt szükség, mert meg kellett nyugtatni „országunk támogatóját”, hogy mire hasznos küldetésének befejeztével visszaérkezik, már elhamvadtak, bedarálódtak a választási lapok, így ez a rém nem fenyegeti többé a magyar demokráciát, legyen egészen nyugodt az amerikai politikai élet kimagasló egyénisége, odahaza elrendezték a 2002-es választások botrányszagú ügyét.
Ötvenöt évvel ezelőtt, 1947-ben ugyanilyen gondossággal tüntették el a kék cédulás választások dokumentumait. Meg sem fordult a vezetők fejében, hogy akadhat olyan elvtárs, aki visszaemlékezvén fényt derít a történtekre. Hiába tüntették el a bűnjeleket, egy elvtárs a vezérkarból elszólta magát.
Most nem ez a legfelháborítóbb. A magyar demokrácia új, szoclib kormánya nem tudta volna elviselni az újraszámlálást. Egyértelműen kimondta mindenki, nem az eredmények módosítása a tét, hanem az ország egyik felének megnyugtatása. Egy ilyen, következményekkel nem járó eljárást nem bír ki a demokrácia? Mostantól örökké ott marad a bélyeg azokon, akik minden módon és minden eszközzel megakadályozták. Ne csodálkozzanak hát a minden intézkedésüket kétkedve fogadó polgárok magatartásán, akik, mint ahogy egykor, a szocializmus-kommunizmus építőinek egyetlen szavát sem, az övékét sem hiszik el. Fájdalmasabb és elevenebb emlék lesz ez, amelyet ők maguk ütöttek magukon, megtetézve azzal az egész nemzetet megalázó cselekedettel, hogy a magyar külügyminiszter jelentésre jelentkezik az Egyesült Államokban. Moszkva fennhatóságától mi 1989–90-ben egyértelműen és örökre elszakadtunk. Nem óhajtunk jelentésekkel és beszámolókkal új védnökség alá kerülni, mert tudjuk jól, mivel jár az. Hazánk megáll saját lábán a világban, és egyenlő partnerként kíván élni, gyarapodni, mert csak ez lehet a jövőnk.