Kémlélektani keringő

Nagyon benne vannak mostanában a tlevegôben a kém-, kémelhárító- és ügynöktörténetek. Ügynökügyekben tetô-zik a tömegtájékoztatás, reggeltôl estig zúdul az agyunkba a rengeteg hír, kivizsgálnak, bevizsgálnak. Átvilágítanak. Természettudományos szakszavakkal próbálnak rendet vágni az összezavart lelkek rendetlenségében. Átvilágítanak. Mintha röntgenfülkébe tuszkolnák a vizsgálandó illetôt, ne mozogjon, emelje feljebb a karját, tartsa bent a levegôt, így jó, maradjon, elkészültünk, mondják az unott arcú átvilágítók. Aztán kapunk pecsétes papírt, hogy nincs folt a tüdônkön. Nincs daganat az agyunkban. Vagy ha van, kötelezô a gyógyíttatás. Gyógyszerrel, késsel, sugárterápiával hoznak rendbe. A végére, lehet, kihull a hajunk, de néhány évig tovább élhetünk. Mert élni kell.
És mi van a lélek betegségeivel? A kémek, kémelhárítók, ügynökök szigorúan eltitkolt történeteivel? Mert hiszen, aki bármikor az életében titkos munkát végzett, annak a lelkét megülte a titok. Másként kellett élnie, mint a nem kettôzött tudatú többségnek, akik úgy éltek, ahogy beszéltek. Úgy beszéltek, ahogy éltek. Egyenesen. Igent mondtak, nemet mondtak. És mivel nem készerültek-kényszeríttettek hazugságra, életük egyszerű és tiszta volt.
Az ember esendô. Nem tud mindig ellenállni a kísértéseknek. Elcsábul. Vétkezik. Hazudik, lop, csal, verekedik, hűtlen. Aki bűnt követ el, annak bűntudata van.
De mi van azokban, akiknek nincs bűntudatuk? Akik szerint az igen az nem, a nem pedig igen, akik tegnap a vörösre esküdtek, ma meg a kékre, mi van a szerencsétlen kettôslelkű ügynökökkel, akiknek a történeteivel tele van a mai magyar tömegtájékoztatás? Bajban vannak. Állnak ott a nagy történelmi röntgengépben, és rettegve gondolnak a vizsgálat eredményére, mert érzik, a hazugság nem maradhat már sokáig bennük.
A faluba, ahol gyerek voltam, gyakran eljött hozzánk Ferenc bácsi. Leszállt a fekete Csepel motorkerékpárról, dohányízű csokoládét kotort elô a táskájából, tessék, kisöreg, nyomta a kezembe, aztán apámmal és anyámmal leültek az asztalhoz és kicsi poharakból konyakot ittak. Apám büszkén bekapcsolta a Munkácsy nevű televíziót, egyenes közvetítés volt az országos mezőgazdasági kiállításról, Kádár János felgyűrt ujjú ingben mászkált a hatalmas tehenek között, ott vannak a marhák, jegyezte meg anyám, hasonló a hasonlónak örül. Similis simili gaudet, helyeselt Ferenc bácsi, aranyfogán megszikrázott a latinos műveltség. Nekem valahogy nem tetszett az a helyzet. Késôbb a Szabad Európa Rádiót hallgatták és arról beszéltek, hogy valami jóféle iskolát kéne keríteni nekem. Ferenc bácsi jogász volt, kitűnô külföldi kapcsolatokkal, egyszer majdnem elvitt egy párizsi magyar iskolába tanulni, de a szüleim azt mondták, kicsi vagyok még a kollégiumi élethez. Ferenc bácsi igen hiú ember volt, reggelente hosszasan szépítkezett, meglestem, mivel nem egyformán kopaszodott a feje két oldalán, a bal oldali kisebb foltot a jobb oldalihoz igazította borotvával. Amikor errôl beszámoltam apámnak, ô összehúzta a szemeit és azt mondta: „Hiú majom.” Felnôtt-koromban egyszer találkoztam Ferenc bácsival, ült a nagy fényes hivatalában, a ranglétra legfelsô fokán, a titkára bevezetett hozzá, parancsolj, csokoládé, intett Ferenc bácsi, jól vagy? Ezt kérdezte, de a válaszra nem volt kíváncsi. Látogatásom után minden karácsonykor elôkelô képeslapot küldött nekem, egészen haláláig.
Eddig tartana Ferenc bácsi számomra sem túl érdekes története, ha egy évvel ezelôtt nem került volna a kezembe egy könyv, amely az 1945 utáni magyar titkosrendôrségrôl szól. Ebbôl kiderült, hogy Ferenc bácsi ügynök volt. Besúgó. Rendszeresen jelentést írt munkatársairól, barátairól, rokonairól. A jelentésekért fizetést kapott. Ferenc bácsi jogászként nagy szolgálatokat tett annak a rendszernek, ami csupa jogtalanságra épült. Ferenc bácsi a népi demokráciának nevezett diktatúra hűséges fia volt.
Apámról nyilván leírta, hogy a Szabad Európát hallgatja, és ha kell, könnyen megfogható, hiszen négy gyereke van, akikért sok mindenre képes.
Anyámról megírhatta, hogy gyűlöli a megszállókat, esetleg egyenesen idézhette: „Rohadt ruszkik…”
Rólam vélhetôen nem jelentett, hacsak azt nem, hogy megkísérelt Párizsban iskoláztatni.
Ferenc bácsi már régen meghalt. Nem harcol már a bűntudatával – már ha volt neki –, nem veszi szájára a tömegtájékoztatás, nem érdekli az átvilágítás. Itt maradtak viszont a jelentései, a fényképek kiegyensúlyozottra borotvált fejérôl, itt van ez a történet, amellyel nemigen tudok mit kezdeni.
Annyit talán mégis, hogy ideje volna ezeknek a szigorúan titkos ügynököknek eltűnniük a közéletbôl. Az élet ugyanis nem kizárólag és nem elsôsorban róluk szól. Az élet rólunk, az igeneket és nemeket mondó többségrôl beszél. Mert élni kell. Egyenesen.