Egy osztály, ahonnan nem lehet kiesni

Az ember azt hinné, a futball mókuskerekét a siker és a kudarc ciklikus váltakozása, a kiesés és a feljebbjutás lehetősége forgatja. Pedig így van ez ott is, ahol nem kell menekülni a kieséstől, mivel egyszerűen nincs hová kiesni. A kerék tehát forog a Jásznagykun-Szolnok megyei bajnokság második osztályának Csóti-Pati csoportjában is, ahol nemrég Mesterszállás és a Lurkó Focimánia találkozott.

A szolnoki alakulatról azt hihetnénk, az elnevezés egy nagycsoportos óvodás társulatot takar, ezzel szemben a mesterszállási pályára meglett urak futottak ki, közöttük régi idők nagynevű játékosai, így Repka János, aki megjárta az NB I-es Dunaújvárost, Szegedet, de lehúzott több mint fél évtizedet a szolnoki élcsapatokban, a MÁV-nál és az MTE-nél is. Vagy Kiss András, aki szintén eljutott a második vonalig a Mezőtúri Honvédban. Ők már jobbára kispályáznak, az indulásukat a nagypályás bajnokságban kissé a kényszer szülte.
A dolog úgy kezdődött, hogy a megyeszékhelyen Repka Jánossal egyetemben néhány sportbarát egy betéti társaságot alapított, melynek a funkciója az utánpótlás-nevelés. Ezt az elhatározást az kényszerítette ki, hogy nagyon sok gyerek szeretne focizni, csak éppen nincs hol. A Lurkó Focimánia tehát nekik biztosít lehetőséget, hetente két alakalommal a Vegyiművek pályáján. Az ám, csak hogy közben a Bozsik program is elkezdődött, a pályázaton viszont csak amatőr egyesületek vehetnek részt. És ekkor kiderült, hogy a fene nagy központosításban Szolnoknak nem maradt amatőr csapata. Aki csak kicsit is ismeri a város futballtörténetét, kapásból felsorol fél tucatot az egykori szakosztályok közül. Így volt csapata a Cukorgyárnak, a Vegyiműveknek, az Olajbányásznak, MÁV Forgalomnak, a különböző laktanyáknak, és akkor még ott vetélkedett, olykor az NB I-be kerülésért is, a MÁV és az MTE. Az egyesületek legtöbbjének saját pályája is volt, ificsapattal, serdülővel. Később Sportiskola nevelte a tehetségeket, ott Csábi Jóska, Romanek János, Tóth Tibi, Csató Sanyi, neve vált ismertté országszerte. Most tehát a szülők összeálltak és beneveztek a megyei II. osztályba, és vasárnaponként elindulnak lejátszani a kisorsolt meccsüket. A gyerekeikért…
Így talán majd pályázhatnak, nyerhetnek műfüves játékteret, azt azonban még nem tudják, hová is terítenék a mesterséges gyepszőnyeget, ugyanis ahhoz egy jókora darab föld kellene.
A magyar labdarúgás jelenlegi helyzetéről sokat elárul az ellenfél, Mesterszállás szerveződése is. A polgármester, Molnár Mihály ifjúkorában éppen a szolnoki MÁV Forgalom csapatában rúgta a bőrt. Aztán Debrecenben, a Dózsában, NB III-ban vitézkedett, hazakerülve pedig falujában kergette még a labdát jó ideig. Közben megszállott Fradi-szurkoló lett, úgy, hogy a Mesterszállás együttesének a színe zöld- fehér, de ugyanebben a színösszeállításban pompázik a két kapufa is. A falu első embere elszánt drukkere az övéinek is, csak hát a képviselőkkel nem könnyű elfogadtatni a futballcsapat költségvetését. Szerencsére vannak faipari vállalkozók, akik a közeli Kunszetmártonból járnak ki focizni, ők állják aztán a felszerelés költségét, míg az utazást, a bírók díját az önkormányzat finanszírozza. Hegedűs János, az egyik támogató a fiával együtt jár tréningre Kunszentmártonban. A gyerek hátán ott virít a kedvenc, Rui Costa neve, ő hetente kétszer gyakorol, az apa szerint tehetséges srác. Egyébként a Mesterszállás csapatának nincs közös edzése, mindenki önállóan készül a vasárnapi meccsre. Értelemszerűen edző sincs, a taktikai utasítás ez: „arra van az ellenfél kapuja, oda kell bejuttatni a labdát!” Ezt az iránymutatást a rangidős adja.
Közben a pályán véget ért a mérkőzés. Igazi jóízű, csontropogtató virtuskodás volt. Az eredmény 2-2 lett, bár a hazaiak
2-0-ra is vezettek, a végére elfáradtak. A közönség neheztelt is rájuk ezért. Aztán eltűntek a játékosok az öltöző ajtaja előtt, és ahogy utánuk pillantottam, mintha az egyik fogason ott láttam volna lógni Minarik Ede mosodás hosszú kabátját is.