Riport

Árva Anna hét éve rejtőzött el a Mátra rengetegében. Nem bújt csuhába és nem fordított hátat végképp a világnak, mint néhány faluval arrébb Paszkál, a fallóskúti remete. Mégis beletemetkezett az erdei csöndbe. Reggelente fölsétál a tisztásra kakukkfüvet szedni, s az sem szomorítja, ha őszi köd üli meg a völgyet. Olyan ez, mint a szerelem, mondja a kék szemű, őszülő hajú asszony. Megéri a nélkülözést.

Mátraszentlászlón jó, ha negyvenen élnek, de Árva Annát nem bántja a magány. Délutánonként áttipeg hozzá a szomszédból a nyolcvanéves, fájós derekú Rozi néni, s elmeséli a maga históriáját. Mire az anyóka befejezi történetét, mely mindig a leszedett körtéről és a hálátlan rokonról szól, a nap lassan lebukik a hegy mögött. Ha hűvös az este, ideje gyújtós után nézni.
Amikor Árva Anna a mátrai falucskába költözött, vele jött egyik lánya és az unokája is, ám ők hamar visszaszöktek Pestre. A mama azonban ottmaradt a kis házban, nem zavarta, hogy két zománcos lavór helyettesíti az otthon komfortját. Hogy legyen kihez szólnia, ötvenöt évesen beiratkozott egy középiskolába. Rendszeresen felkerekedik, s bebuszozik Gyöngyösre. Könyveket hoz haza, és apró gyöngybetűivel kijegyzetel mindent, amit csak elolvasott. Szeretné kitanulni az erdészetet, hiszen úgyis az erdőség a valódi társasága. Jó ideje csak a lelkében él vele a családja és a párja, akivel tizenhárom esztendeig volt együtt. Az aszszony szava megered, ha a múltról beszélhet.
– Gazdámnak hívtam azt a férfit. Amikor megismertem, fölültetett a lovára, s többet le sem szálltam… Mikor kiscsikó született, kerítettem egy pokrócot, s három napig kinn aludtam vele az istállóban. Talán nem is szerettem annyira az uramat, mint a lovait – villan a fény Árva Anna szemében. Elmosolyodik aztán, s nekivág a tisztáshoz vezető ösvénynek. Tekintete már vargányát keres a magas fűben.
– Anya, költözzünk el a civilizációba! – nyűgösködik a kamasz, akinek családja a pezsgőbb élettel kecsegtető Pécsről költözött Mátraszentimrére. A kisebbik fiú már nem ilyen türelmetlen, hiszen ő az egészségét köszönheti a hegyi levegőnek. Tíz éven át hiába küzdöttek az asztmájával, az injekciókat már beépített ampulla adagolta a vénán át a szervezetébe. Az ország tetején röpke egy év alatt meggyógyult a fiú.
Bizony, lassabban hömpölyög itt az élet, ismeri el az anya, Löffler Tünde is. Arca csak akkor derül fel, amikor a ház végében legelésző szamarakról kérdezem. Két és fél évesek, akkor vették őket, amikor ideköltöztek. Egy valamikori vállalati üdülőt vásároltak meg, s miután felújították, nemcsak a lakásukat rendezték be benne, de egy vendégházat is. A családi vállalkozás részei volnának a csacsik – szamaragolhatnának rajta a gyerekek –, csak előbb be kéne törni őket. A háziasszonynak nincs szíve ütlegelni az állatokat, a fülesek viszont nem mindig hajlanak a jó szóra. Előfordult, hogy egy vendég sétálni vitte az egyiket, s mivel a jószág megmakacsolta magát, tüzet rakott alatta, hogy indulásra bírja. A hegyvidékre települt pécsiek szabad óráikban ecsettel a kezükben járják az erdei túrautakat, hogy felfrissítsék a turistajelzéseket. A Kékes Turistaegyesület tagjai másfél év alatt 225 kilométeren festették újra a jeleket, így a Mátrában kanyargó hatszáz kilométernyi útvonal kétharmada már elkészült. Készítettek egy internetes honlapot is, hogy megmutassák azokat a csodákat, amelyekre az ország csúcsán lelhet a kiránduló.
„A magyar címer hármas halmából Trianon elszakította a Tátrát meg a Fátrát, s csak a legkisebbet, a Mátrát hagyta meg. Csonka hazánk csonka címerében most már a Mátra a legmagasabb. Utolsóból lett elsővé” – áll az 1930-ban született részletes útikalauzban. S valóban, Trianon után az úri középosztály hamarosan felfedezte magának ezt a hegységet, az elveszett felvidéki üdülőhelyek helyett itt keresett kikapcsolódást. Mit talált akkoriban az úri közönség a Felső-Mátrában? Nyájas kis hegyi falukat, szénégetők, üvegfúvók lakta hutákat, bennük jobbára szlovák anyanyelvű lakossággal. Előbb Mátraszentlászló – akkoriban még Fiskalitáshutának hívták – számított a települések központjának. Ott már 1896-ban iskola épült, ahova reggelente mezítláb, rongyokba bugyolálva igyekeztek a másik két falu – a mai Mátraszentistván és Mátraszentlászló – gyermekei. A tananyag rendszerint a szlovák őshazából hozott kalendáriumból és a gót betűs imakönyvből került ki. Az iskolák 1947-ben néptelenedtek el: csak Szentlászlóról százkét kisdiák költözött vissza szüleivel Csehszlovákiába.
– Kis-Magyarország legmagasabb szintű iskolája a miénk – mondja tréfásan Antal Imre, a mátraszentimrei iskola testes igazgatója. Kiderül, hogy alig több mint harminc diák koptatja az iskola padjait az ország legmagasabban felvő településén, a diákokat kisbuszszal hozzák ide a környező falvakból. Az idei, szomorkás ballagáson egyetlenegy nyolcadikos mondott búcsút a szegényes alma maternek. Néhány évtizede még nagyvonalú terveket dédelgettek Mátraszentimrén: új iskola és kollégium építésébe fogtak, harminc-negyven asztmás diákot gyógyíthatott volna a kristálytiszta levegő. A pénz azonban elfogyott, az építmény befejezetlen maradt, s azóta jobb sorsára vár.
A helybeliek szlovák származására nemcsak a közeli csárdákban feltálalt gőzölgő juhtúrós sztrapacska emlékeztet.
Az óvodában és az iskolában majd’ minden gyerek tanul szlovákul, még azok is, akiknek magyar vér csörgedezik az ereiben – tudom meg Blaskó Györgytől, a mátraszentimrei kisebbségi önkormányzat egyik tagjától. A nyugdíjas pedagógus fájlalja, hogy lassan mégis feledésbe mennek a hagyományok: 1957-ben még a lakosság háromnegyede kötődött a szlováksághoz, a legutóbbi népszámláláskor azonban már csak egyötödük vallotta ezt. Az önkormányzat mégis serénykedik: ünnepeik kétnyelvűek, a szlovákul verselő apróságoknak versenyeket tartanak. Minden második évben nemzetiségi napot rendeznek a faluban, idén október 5-re várják a vendégeket.
Mivel a három huta mindig is vetélkedett egymással, azt sem volt könnyű eldönteni, hol építsék fel az Isten házát: Szentimrén, Szentlászlón vagy Szentistvánon. Salamoni döntés alapján végül mindhárom teleptől egyenlő távolságban, lakatlan helyen emeltek templomot, melyet éppen hatvan éve szenteltek fel államalapító királyunk tiszteletére. A mátraszentimrei hívek vasárnaponként az erdőn átvágva jó félórás gyaloglással értek oda a misére. Az idei búcsúkor, augusztus 20-án szentelték fel a templom több mint félmillió forintból felújított oltárképét. A sötét mátrai kőből rakott építmény – mely a Felső-Mátra jelké-pének számít – felkeltette a hatvani U. Szegedi Árpád festő érdeklődését is. A művész nemcsak azért hálás a hegységnek, mert itt festette legszebb képeit, hanem azért is, mert az itteni háborítatlan nyugalom segítette hozzá a gyógyuláshoz. – Húsz éve megálmodtam, hogy elkészítem ide a bibliai tíz csapást ábrázoló hatalmas sorozatomat – avat be terveibe U. Szegedi Árpád. A képzőművész hosszú ideje tanulmányozza az egyistenhitű vallásokat, és teológiai tanulmányai nyomán számos keresztény témájú művet alkotott. Az egyiptomi tíz csapás leírása olyan nagy hatást tett rá, hogy könyvet is írt róla. A „szent” falvak templománál tizenegy hatalmas, egyenként hat négyzetméteres, tűzzománccal készült alkotásban mesélné el a Biblia sorsfordító történetét, melynek végén a zsidók kivonulhattak a fáraók földjéről.
Az 1800-as években sok hazánkfia azt sem tudta, hol keresse a térképen a Mátrát. Mikszáth például egyik írásában sorra megfaggatta képviselőtársait, de még a gyöngyösinek sem volt fogalma róla, merre fekszik Galyatető. Az 1930-as évektől azonban fénykorát élte e környék, egy sor szálloda, szanatórium épült, köztük a galyatetői Nagyszálló, melyről még az 1960-ban kiadott útikönyv is így lelkendezett: „aligha akad olyan kényes világjáró, aki nem kapná meg itt mindazt, amihez a legnagyobb igényű külföldi szállodákban hozzászokott”. A következő felívelő korszak akkor következett, amikor a dolgozók nekividámult tömegei zsúfolásig megtöltötték a szakszervezeti üdülőket és a vállalati pihenőházakat. A hatvanas, hetvenes években ismerkedési estek és teadélutánok tették emlékezetessé a szabadság jól megérdemelt két hetét. A magukról netán megfeledkező beutaltakat – a mátraszentimrei templomban ma is olvasható – rendhagyó „tízparancsolat” emlékezteti kötelességeikre. Ennek egyik pontja így szól: „Az üdülőhely nem az érzékiség vadászterülete, ahol könnyű a zsákmány…” A rendszerváltás véget vetett a zenés-táncos rendezvényeknek is, a SZOT-üdülők elnéptelenedtek. Nemkülönben a magánházak kiadó tisztaszobái. Valamikor a nagy ház három szobájában nyolcan is laktak, méghozzá hosszú hetekig, ma már csak a Fallóskútra zarándokló asszonyok jönnek. Ők is csak egy-két napra – panaszolja az idős özvegyasszony, miközben csorbókát gyűjt a libáinak az árokparton. Egyre kevesebb a fizetővendég, Mátraszentimre számos házánál már csak ittfelejtett díszlet a „Zimmer frei” felirat.
– A nyugalomnak és a gyógyhatású klímának köszönhetően néhány évtizede még kétezer szálláshely is elkelt a településegyüttesen – mondja némi nosztalgiával Stuller András, a Felső-Mátra hat falujának polgármestere. Hat falué, a mátraszentimrei polgármesteri hivatalban intézik ugyanis a szomszédos Mátraszentlászló, Mátraszentistván, Galyatető, Fallóskút és Bagolyirtás ügyeit is. A közös önkormányzatú településcsokornak hatszáz állandó lakója van, az ezerkétszáz hétvégi ház tulajdonosai megsokszorozzák ezt a számot. A nyári hónapokban hétvégéken is nyitva a hivatal, hogy intézhessék a víkendezők ügyes-bajos dolgait. – A mélyponton már túljutott a Mátra – állapítja meg bizakodón a polgármester. Az önkormányzat nemcsak az útépítéssel, a csatornázással és a gázvezeték lefektetésével kíván részt venni a fejlesztésben. Szeretnék meghosszabbítani a szezont, ezért több tízezer négyzetméter vízfelületű csónakázó- és horgásztavat terveznek, tőkéstársak bevonásával uszodával ellátott sportcentrumot létesítenének. Miből lenne mindehhez pénzük? A pályázatokhoz szükséges önerőt területeik eladásából teremthetik elő. A Mária Terézia idején betelepített, a nógrádi részekről „ideszállingózó” szlovákok kétharmada, mint említettük, az 1947-es lakosságcsere révén az akkori Csehszlovákiába költözött, s több száz hektárnyi földjük az önkormányzatra szállt. Aztán az ingatlanok értékesítésétől és a turizmusban, vendéglátásban érdekelt cégek összefogásától remélnek jövőt Mátraszentimrén. A Felső-Mátra fellendülésének ugyan még nincsenek látványos jelei, ám a számok önmagukért beszélnek: összesen kétmilliárd forint értéket tesznek ki azok az építkezések, melyekre engedélyért folyamodtak a mátraszentimrei hivatalhoz.
Az egykori vállalati üdülőket privatizálták, s úgy újítják fel, hogy idecsalogassák az igényesebb vendégeket. Merthogy a szálláshelyek alaposan elhasználódtak az utóbbi évtizedekben. Ha a vendégek esténként nem tudnak hová betérni vacsorázni, s ha nem gondoskodnak számukra elfoglaltságról, akkor nemigen autóznak fel a Mátrába – magyarázza az egykori Mol Hotel igazgatónője, Nagy Zsuzsanna. A szállodát nemrégiben egy fővárosi cég vette meg, s most úgy alakítják át az épületet, hogy jól érezzék benne magukat a kisgyermekes családok. Hogy milyen tennivalót kínálnak majd az üdülni vágyóknak? A síelés, a kirándulás persze nem maradhat el, nagyon népszerűek a játékos, ötletes programok, derül ki a vendéglátók szavaiból. A húsvéti tojáskeresés például olyan sikert aratott, hogy még a felnőttek is gyermeki önfeledtséggel vizslatták a bokrok tövét.
Hamarosan újra divatba jön majd az ország teteje, jósolják a hozzáértők. A fenyvesek takarásában mutatós villákat emelnek a mai „úri középosztály” tagjai, s péntek délutánonként luxusautók tűnnek fel a máskülönben szerény falucskákban. A településeknek nem sok hasznuk van az új keletű gazdagságból. A kis hegyi falvakban azonban nem szokás idegeskedni olyasmin, amin amúgy sem tudnak változtatni.
– Nézze csak, mókus! – szólít meg ismeretlenül egy helybeli, fekete öltönyös férfi. Temetésről jön éppen, a szomszédasszonya hunyt el, őt búcsúztatták. – Nagy a baj a mókusokkal, panaszolja a férfi –, megesznek mindent, lecsupaszítják a mogyoróbokrot, leszüretelik a ringlószilvát… Épp hogy csak az almát el nem hordják. – Árad a panasz az öltönyösből, a fürge evet pedig, mintha értené, megáll egy pillanatra, s odanéz. Fogai közt óriási zöld dió. Alighogy eltűnik a lompos farkú, máris egy másik, rozsdaszín cikázik át az úton, s egy perc múlva otthonosan szalad fel az egyik ház verandájára. – Látják? Ezért nem jutott az unokámnak mogyoró! – zsörtölődik a helybeli. A látogató csak találgathatja, mivel küzdenek errefelé a mókusok ellen, méreggel vajon vagy inkább csapdával…
– Nem bántjuk mi őket – legyint a hegyi ember, s mielőtt komótosan elindulna hazafelé, kiböki: – Ők is csak élőlények.
A Mátra fenségesen magasodik fölénk, bizonyára mosolyog az emberek küszködésén. Van ideje várni. Nem számolja a forintokat, sem az évszázadokat. A fenyvesekkel szegélyezett hegyi utakon bakancsos turista kaptat lihegve, göcsörtös botjára támaszkodva. Felér a csúcsra, s onnan gyönyörködik az eléje táruló látványban, míg le nem ereszkedik az este. Eszébe jutnak tán még Sík Sándor verssorai is, amelyeket az imént, Mátraszentimrén kóborolva olvasott egy kőtáblán. „Állani némán, mint a Mátra, / Nem nézni előre se hátra. / Nem erőlködni befelé sem, / Csak bámulni a létezésen.”
– Aztán meg ne lepődjön, ha éjszaka zajt talál hallani – zökkenti ki a turistát lírai hangulatából a rengeteg szívében megbúvó ágasvári turistaház gondnoknője. – Csak egy jókora vadkan csörtet erre minden éjjel – szól a magyarázat. Az ijedős turista előbb meglepődik, aztán úgy dönt, jobb, ha nem aggódik. Lekuporodik inkább a hegyoldalban, s hallgatja, ahogy a hatalmas mátrai csönd lassan beborít mindent.