Az Európai Unió országjelentésének háttere

A lét határozza meg a tudatot hangzott a klasszikus marxista axióma. Most - sajnos nem először és biztosan nem utoljára - ismét átélhettük, hogy ez a szemlélet hatja át a kormányzó baloldali pártok majd minden állásfoglalását. Erre kiváló példát szolgáltatott, hogy most szerdán a brüsszeli bizottság nyilvánosságra hozta 2002-es országjelentését.

Érdemes emlékeinkbe idézni, hogy a 2001-es EU országjelentést milyen alaposan szedték ízekre a dokumentumban elmarasztalás után kutatva a baloldali politikusok és a velük szövetséges független értelmiségiek. S látható kárörömmel mutattak rá a dokumentum legapróbb kritikaként felfogható megállapításaira, előbb sejtetve, majd nyíltan is kimondva, a borzasztóan nacionalista, de az EU-val szemben mégis túl puha Orbán kormánnyal esélyünk sincs a felvételre, vagy ha mégis, akkor csak nagyon rossz kompromisszumok árán.

Amint 2001-ben az éppen akkor az Ájropuniós ügyekben megkérdőjelezhetetlen szakértővé előléptetett Szanyi Tibor – a mozgalmi vetésforgó alapján most a mezőgazdaságot gyengíti – sajnálkozva állapította meg, hazánk elveszítette a csatlakozási versenyfutásban betöltött első helyét. Mint mondotta, az MSZP-SZDSZ koalíció e misztikus első helyen adtá át a staféta botot az Orbán kormánynak.

Ahhoz, hogy Szanyi érvelésének színvonalát értékelni tudjuk, érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a csatlakozási tárgyalások ugyan hivatalosan 1998. március 31-én elkezdődtek, de az érdemi, fejezetenkénti egyeztetések csak 1998 őszén indultak meg. Az MSZP és SZDSZ csapat teljesítménye a gyakorlatban kimerült abban, hogy gátolták egyes témakörök – lásd pédául a média és audiovizuális fejezetet – gyors lezárásához szükséges alkotmánymódosítást. /Csak gondolatkísérletként érdemes lenne elképzelni, hogy a sajtószabadság védelmére hivatkozva 2002. júniusában a Fidesz tagadja meg a fejezet lezárásához szükséges alkotmánymódosítás támogatását./

Ennek volt a következménye, hogy akkor Magyarország a 2001-es országjelentésig „csak” ugyannyi fejezetet tudott lezárni, mint a hazánknál sokkal kedvezőbb helyzetből induló Görögország. Hiszen a cipriótáknak nem kellett a szocializmus örökségeit felszámolni, ráadásul a nagy testvér Athén minden követ megmozgat, hogy kedvencének „szépséghibája”, a sziget megosztottsága ne jelentsen problémát Brüsszelnek.

A magyarországi baloldal másik „nagy” teljesítménye, hogy kellő munícióval látják el Brüsszelt, hogy elég kritikát is helyezhessen el az országjelentésben. Ez a bizottságnak azért volt érdeke, mert az athéni és berlini zsarolás világossá tette, hogy nem kívánják szigorúan betartani a felveendők meghatározásánál a teljesítmény elvet, hiszen Ciprus és Lengyelország nélkül nincs bővítés.

Ezt viszont a legegyszerűbben úgy lehetett elérni – s Brüsszel is ezt a módszert alkalmazta – ha a legjobbakat hiperkritikával illetik. Nos ilyen visszatérő téma Magyarország emberjogi állapota, ezen belül is a cigányság helyzete. Ennek a felvetésében csak az a gond, hogy senki sem képes néhány, semmit mondó általánosságon túl valódi megoldási javaslatokkal szolgálni.

Ráadásul a legtöbb tag és tagjelölt országban lényegesen rosszabb körülmények között élnek romák, de furcsa módon ők nem kaptak ezért sem sárga, sem piros lapot. Néha az az ember érzése, hogy itt is az a helyzet – miként egyes a harmadik világot támogató segélyszervezeteknél – a vélt és valós problémák állandósítása az ebből élők érdeke.

Az MSZP és SZDSZ csapat „legnagyobb” eredménye, hogy kemény munkával sikerült – együtt a tesvéri román és szlovák nacionalistákkal – a kedvezménytörvény kritikáját beemeltetni az országjelentésbe. Hiszen a Köztársaság tér és kis csatlósa minden követ megmozgatott, hogy Pozsony és Bukarest ne írjon alá egyetértési nyilatkozatot Budapesttel, s az így keletkezett „hatalmas” nemzetközi feszültségéért is az Orbán kormányt okolhassák.

S azért sem tűnt túl nehéz vállalkozásnak, hiszen tudjuk, Brüsszelnek majdnem minden fontosabb, mint azon nemzeti kisebbségek sorsa, akik törvényesen és nem a terror eszközével küzdenek sorsuk jobbra fordulásáért. Most az országjelentés értékelésekor látható volt Kovács Lászlón a csalódottság, amikor kiderült a kedvezménytörvény mintaszerű felszámolása ellenére semmilyen pénzügyi kedvezményre sem számíthat a szakértelem kormánya.

A 2001-es teljesítményről még úgy tudták a Köztársaság téren, hogy azért kizárólag a polgári kormány felelős. Míg az előző évi országjelentéssel szinte azonos szövegű 2002-es már az elmúlt 12 esztendő, négy szabadon választott parlament és öt kormány munkáját dícséri. Nos már a személyi kontinuitás miatt is érthető a kísérlet, hogy Kovács László megpróbálja a boldogtalan emlékű Németh kormány tagjait, azok állítólagos teljesítményein keresztül rehabilitálni.

Ehhez azonban meg kell hamisítania a történelmet, hiszen a Németh kormány arra esküdött fel, hogy rendszer-konform elemekkel megmenti a gazdaságilag és politikailag haldokló szocializmust. Nos politikájuk következményét, e törekvés meghiúsulását, mint az Unió felé tett lépést „kommunikálni” nem kevés cinizmusról, a lakosság szellemi képességeinek lebecsüléséről tanúskodik.

Hiszen e logika alapján – ki milyen rendszert buktat meg tehetségtelenségével – Benito Mussolinit, mint a legnagyobb antifasiszták egyikét kellene ünnepelniük, mert az olasz diktátor bődületes politikai és katonai hibáival nagyban hozzájárult a Tengely-hatalmak második világháborús vereségéhez.

Ha az Uniós csatlakozási folyamatot nem csak a nyugati kívánságok maradéktalan kiszolgálására szűkítjük, hanem beleértjük az ország versenyképessé tételét is, akkor a Horn csapat négy éve sem vitt sokkal közelebb a célhoz. S ahhoz sem kell különösebb kommentár, hogy a pénteken Vranitzky volt kancellár 65. születésnapján rendezett „EU a globalizáció és újranacionalizálódás között” című bécsi konferencián Kovács László a régi repertoárral lépett fel.

A nacionalizmus veszélyeinek és a „már megtanultunk kicsik lenni” mottó emlegetésén túl a korrupció ellenes küzdelem fontosságát ecsetelte. Elfeledte megemlíteni, hogy ma Magyarországon e küzdelem sajátos változata dívik, nevezetesen a korrpució elleni harc ürügyén a politikai és gazdasági ellenfél likvidálása zajlik. Bár abban tagadhatatlanul igaza van, a szocialisták felülmúlhatatlan tapasztalatokat szereztek e területen.

Ma már egyértelműen látható, hogy ellentétben a polgári erők erők reményeivel, a budapesti kormány nem elősdlegesen a nemzeti érdekek képviseletében, hanem a minden áron bekerülni mottó alapján tárgyal Brüsszellel. Teszi ezt egyrészt azért, mert a magyarországi baloldal hosszú ideje a haza és haladás látszólagos ellentétére épít. Ráadásul hatalmi stabilizációs érdekei is megegyeznek a nagy brüsszeli központéval, a kisebbségi magyarság sérelmeinek szőnyeg alá söprése éppen úgy, mint a gazdasági patriotizmus feladása.