Csípős csabai

Szívemből sajnálom a békéscsabai szurkolókat. Kevesen vannak az országban, akik számára a futball annyit jelent még, mint a Viharsarok drukkereinek. Számukra a labdarúgás is vallás, így vannak szentjeik, mint Pásztor, Láza, Kerekes és még jó néhányan. Kultikus emlékkel is büszkélkednek, a „hőskor”, vagyis Mészöly Kálmán edzőségének idejéből. Ekkor még igazi társadalmi esemény volt egy Szpari meccs. Ellenpéldaként Szolnokot említhetném, ahol szinte teljes érdektelenségben zajlik a futballélet.

Felkerekítve is csak kétszáz néző boszszankodja végig a soros hazai kilencven percet, és illúzió nélkül várja a következő tiszaligeti vesszőfutást. Semmi indulat, semmi füttykoncert, kupac szotyolahéj. Tudják a szurkolók, hogy a második vonalból nincs feljebblépés. A MÁV és a Légierő NB I-es múltja olyan távoli, hogy alig emlékszik már rá valaki. Ellenben a Csaba akkor jut fel az élvonalba, amikor akar. Legutóbb éppen akart. Pásztor Józsival sikerült a bravúr, ráadásul most tartós bentlakásra kívántak berendezkedni. Nekidurálta magát szinte az egész megye: az önkormányzat benyúlt a közös kasszába és társadalmi problémaként kezelte a csapat anyagi gondját. Olyan dicséretes kezdeményezésnek állt élére, amellyel hosszú távra szerette volna megvetni az igényes foci anyagi alapját.
Csak éppen a labda nem úgy pattant, ahogyan azt a közgyűlésben elgondolták. Ment hát a kispadról Pásztor Józsi, aki egyébként az életét tette fel a lila-fehérekre. Jött helyette Garamvölgyi Lajos, aki viszont Debrecen élő futball-legendája. Hamarosan kiderült, hogy Csabán a baj nagyobb annál, mintsem edzőváltással orvosolni lehetne: nincs csapat, talán ha három játékos éri el az NB I középmezőnyének színvonalát. A futballt pedig, mint tudjuk, tizenegyen játsszák. Ez a kilátástalan együttes azért – egy mámoros kilencven perc során – fölényesen lebirkózta a Kispest gárdáját, a drukkerek hát joggal hiszik, hogy „tudnak ezek, ha akarnak”! Fél tucat bekapott debreceni gól után a következőképpen hangzott a magyarázat: „kikaptak csúfosan, mert nem akartak”. Az egyik csabai sportújságíró, aki több mint három évtizede sertepertél a csapat körül, eskü alatt állítja: ő még ilyen harmatgyenge Békéscsabát nem látott. A Kispest ellen azért tudtak győzni, mert a fővárosi együttes még gyengébb volt, Isten őtet úgy segélje! A szurkoló viszont, ha békéscsabai, nem éri be ennyivel. Azt mondja, az NB I-re fel kellett volna készülni számottevő igazolásokkal, kikezdhetetlen szakmai koncepcióval. És igaza van. Ha most ugyanis leég a csapat, félő, hogy örökre elmegy a kedve a megyei politikusoknak a sportág menedzselésétől. Akkor pedig újabb szűk esztendők következnek. Mi mást tehetnek hát a szurkolók keservükben, mint hogy leállítják a játékosok autóbuszát, és totálkárosra lapítják. És félő, hogy ezzel még nincs vége, lehet, hogy a legközelebbi hazai meccsen folytatása következik.
De hát aki nem tud egyeneset rúgni békében, az háborúban, remegő lábbal miért tudna?