Énók szerint Isten a vízözönnel pusztította el őket. Testük megsemmisült, lelkük azonban a földhöz kötve tovább létezett. A könyv így egy olyan, Isten számára elfogadhatatlan szellemi lény képét rajzolta meg, amely nem tartozik sem a mennyhez, sem a pokolhoz.
Bár az egyház elutasította a nefilimekről szóló tanítást, ez a gondolat mégis hatott arra, ahogyan később a démonokat elképzelték.
A középkori démon megszületése
Idővel az egyház egyre inkább azonosította a démonokat a Sátán bukott angyalaival. A daimónok, a bukott angyalok és a nefilimek alakja összeolvadt, és létrejött a középkori démonkép.
Számos kérdés azonban nyitva maradt. Hol élnek ezek a lények? A pokolban vagy a földön? Ha a földön, akkor hol?
A megszállás bibliai példái alapján a teológusok elfogadták, hogy egyes démonok a földön is megjelenhetnek. Másokat a pokolhoz kötöttek, ahol a kárhozott lelkek kínzását végezhették. A középkori gondolkodás szerint a démonok leginkább elhagyatott helyeken, pusztákon és sivatagokban tartózkodtak, illetve a felső légrétegekben, ahonnan időnként leszálltak a földre. Megjelenésüket végső soron mindig Isten engedélyéhez kötötték.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!