„Magyar az űzött magyarságban”

Petőfi Sándor és Arany János után, a XX. nszázad elején, új hangú költő érkezett a magyar irodalomba. Már az is irodalomtörténeti érdekesség, hogy első két kötete nem mondható ugyan sikertelennek, de nem is több, mint a századforduló átlaga. Ezzel szemben az 1906-ban megjelent Új versek, majd az 1907-es Vér és arany című kötetei egyszeriben fölrázták és megújították a langyosan vegetáló magyar szellemi életet.
Ady Endre 1877. november 22-én született a partiumi Érmindszenten, a Trianon után Erdéllyel együtt Romániához csatolt kis szilágysági faluban. Iskoláit Nagykárolyban majd Zilahon, a református kollégiumban végezte, azután jogászhallgató lett Debrecenben, s ebben a városban kezdte újságírói pályáját. Életének legfontosabb állomása Nagyvárad volt. Újságíróként is itt vált igazán sikeressé, innen vált országszerte ismertté a neve, itt találkozott Lédával, azzal az asszonnyal, aki ihletője lett a magyar szerelmi lírát megújító számos nagy költeményének, versciklusának. Nagyváradon lett – említett két verseskötetével – minden tekintetben új hangú, új mondanivalóval érkező nagy költővé. Már az Új versek bevezető költeményével kijelölte helyét a magyar irodalomban, és megfogalmazta a maga életre szóló költői programját: „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” És valóban, új időknek új dalait hozta a magyar irodalomba, de a magyar nyelv, a magyar költészet mélyebb rétegeit őrizte, felújítva verseiben.
Ady mintegy ezer verset írt, és több kötetnyi prózai munkát hagyott hátra. Kötetei – s a köteteken belül versciklusai – 1906-tól szoros rendben követték egymást, mint egy gazdag élet egymásra és egymásból következő verses dokumentumai. Könyveit és ciklusait tematikus rend szerint szerkesztette. A magyarság sorskérdéseinek titkait kutatta, ostorozta, és mindenki másnál mélyebben azonosulva szerette és féltette fajtáját. A nagy emberi érzések és rejtelmek titkait a szerelemben is kereste. Istenes verseiben magát az Istent, a magára maradt, a semmibe vesző ember végső reményét idézte meg. Ady látta meg elsőként a századelőn a pénz, a tőke vészjósló világuralmát, és a szegények, a pénztelenek megalázó kiszolgáltatottságát.
Ady költői képzeletét már gyermekkorában megragadta az élet és halál misztériuma, amikor kis, falusi szobájának ablakából a temetőre láthatott. Később, gyógyíthatatlan betegsége tudatában elmélyült kapcsolata a halállal, a „halál rokonának” érezte magát. Mégsem a halál, de az élet költője volt, aki szentnek tartotta a tragikusan megélt életet. Az első világháború idején különösen nagyra nőtt életszeretete, szemben az embertelenséggel, az értékvesztéssel, a pusztítással. Kései nagy szerelme, a Csinszka-szerelem versei is ezt tanúsítják, ezzel az életérzéssel emelkednek igazi magasságba. Ekkor lobban fel benne a legnagyobb lánggal a „fajta-szerelem” is. Következetes háborúellenességében a fajta, a magyarság féltésének kiváltságos szerepe nyilvánul meg, mert érzi a bekövetkező katasztrófát. Ezzel szemben egyetlen lehetőségnek látja az „Ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban” megtartó parancsát.
Ady Endre 1919. január 27-én halt meg, világháborús vereségünk után és közvetlenül a trianoni országvesztés, a „szétszóródás előtt”.