Valóban ünnep?

A katonai szempontból rendkívül kedvezőtlen demarkációs vonal elfogadásával Károlyi Mihály lehetetlenné tette a szerb és román fronton a természetes határok mögötti - Dráva-Duna-Kárpátok vonalon történő védekezést, és megnyitotta az utat az antant számára, hogy minden indok nélkül Magyarország bármelyik pontját megszállja.

Politikusok és mozgalmaik számára természetes igény a történelmi legitimáció – annak bemutatása, hogy hazájuk múltjában már régóta megtalálhatóak voltak az általuk képviselt értékek, s az adott párt elődeivel egyetemben már mennyi jót tett országával. E törekvés kapcsán, a kívánt hatás érdekében a történtek némi „leegyszerűsítése”, sőt a mítoszteremtés külföldön is gyakran előfordul. Vajon ki van tisztában azzal a brit demokrácia tisztelői közül, hogy az 1688-89-es úgynevezett. dicsőséges forradalmat az anglikán püspökök tiltakozása robbantotta ki, akik megtagadták, hogy II. Jakab király vallási türelmi rendeletét kihirdessék. Vagy ki tudja a megemlékezők közül, mi történt valójában 1789. július 14-én, a későbbi francia nemzeti ünnepen, a zsarnokság szimbólumának tekintett Bastille elfoglalásákor. Tényleg van azon mit ünnepelni, hogy a tömeg, miután „jó” forradalmár szokás szerint lemészárolta az őrszemélyzetet, kiszabadított a börtönből néhány köztörvényes bűnözőt és egy elmebeteget?

Nos Magyarországon is folyik a mítoszgyártás, főként a történeti legitimációt jórészt nélkülözni kénytelen baloldal folyamodik ehhez az eszközhöz. Természetesen léteznek a jobboldalon is legendák, mint például az a mítosz (mely egyébként a baloldallal közös), miszerint Trianon legalább részben a dualista Magyarország hibáinak büntetése lett volna. A történelem átírásának folyamába illeszkedik az a 70-es években elkezdődött, majd a rendszerváltozást követően felerősödött baloldali kísérlet, hogy a népköztársaság 1918. november 16-i kikiáltását, valamint elnökét, Károlyi Mihályt mint a mitikus „haladás” letéteményesét mutassák be. A kiindulási pontot az a kényszerű felismerés jelentette, hogy az MSZMP hatalmát nem lehet a a Magyarországon alig létezett – a 30-as években szimpatizánsokkal is alig néhány százas nagyságrendű – kommunista mozgalommal megideologizálni. Ekkor kezdtek el beemelni az előfutárok sorába mindenkit, aki valamiért támadta a dualista kor főgonoszának kinevezett Tisza Istvánt, így sikerült közös nevezőre hozni a szinte csak Budapestre korlátozódó szociáldemokratákat, a polgári radikálisokat vagy az Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt szélsőségeseit. Ezt a kialakulóban lévő mítoszt igyekszik 1990 óta megerősíteni a görcsösen történelmi elődök és előzmények után kutató MSZP és SZDSZ. (E folyamattal párhuzamosan zajlik 1956 átértelmezésének kísérlete is.) A magyar nemzeti ünnepek ugyanis számukra kisajátíthatatlanok, össznemzetiek, vagy kifejezetten keresztény töltetet hordoznak.

Az eredetileg konzervatív alapokról induló Károlyi alapvető problémája volt, hogy szinte határtalan érvényesülési vágyával nem álltak arányban képességei. Miután Tisza István mellett esélye sem volt a Szabadelvű Pártban a komolyabb karrierre, ezért előbb az Egyesült Függetlenségi és 48-as Pártban próbálkozott, majd 1916-ban Függetlenségi és 48-as Párt néven önálló alakulást alapított. Ennek „elvi” okairól így vall: „...mert ott valami személyes okból nem tudtam jól érvényesülni.” Károlyi a Központi Hatalmak kibontakozó vereségéből azt a következtetést vonta le, hogy elérkezett az ideje az ország radikális belső átalakításának, az általa demokratizálódásként értelmezett teljes elitcserének. Ezt erősítette az ellenzéki idők keserű tapasztalata miszerint, törvényes keretek között nincs esélye a hatalom megragadására. Károlyi 1918 őszéig soha nem vonta kétségbe a világháború önvédelmi jellegét, és kiállt az ország területi integritása mellett, mégis politikai ellenfelei hatalom átmentési kísérleteként értékelte honvédelmi előkészületeiket. Álláspontja szerint Magyarország csak az ő vezetésével és csak akkor köthet kedvező békét, ha tüntetően antantbarát és pacifista álláspontra helyezkedik. E felfogásában komoly szerepet játszott azon tévhite, miszerint kiváló francia kapcsolatokkal rendelkezik, amit most kamatoztathat. (1913 végén Párizsban fogadta őt a Központi Hatalmakat gyengíteni kívánó Poincare francia köztársasági elnök.) Október 23-án az országgyűlési képviselettel nem rendelkező szociáldemokratákkal és a Jászi-féle polgári demokratákkal titokban megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot, mely magát ellenkormányként deklarálta, és kijelentette, csak neki van joga a magyar nemzet nevében nyilatkozni. Az október 26-án proklamált 12 pontos programban a leendő Károlyi-kormányt alkotó erők külpolitikai analfabétizmusára jellemzően követelték azon cseh állam elismerését, mely igényt tartott az egész Felvidékre. A Nemzeti Tanács a hatalom megragadása érdekében a puccstól sem riadt vissza, melynek október 31-i sikeréhez nagyban hozzájárult a budapesti városparancsnokság tehetetlensége s az, hogy a gyenge uralkodó, IV. Károly személyében is alkalmatlan volt a válságos helyzetben történő cselekvésre. Ezen a napon gyilkolták meg Tisza Istvánt, a politikai kibontakozás talán egyetlen lehetséges vezetőjét. S amíg Budapesten alig voltak megbízható csapatok, addig csak a fővárosban tízezerszámra bujkáltak dezertőrök. (Itt érdemes arra utalnunk, hogy az európai Központi Hatalmaknál elképzelhetetlen volt az az antantnál szinte természetes brutalitás, amivel szétverték a legkisebb mozgolódást is. Példaként lásd az 1917-es Nivelle-offenzíva kudarcát követő vérengzést, ahol gyarmati csapatokkal verették le a francia egységek lázongását.) A dezertőrökből alakultak azok a katonatanácsok, melyek a káosz állandósításában, a további ”forradalmasodásban„ voltak érdekeltek, s elsősorban a fosztogatásokban, utcai demonstrációkban jeleskedtek.

Az október 31-én megalakult Károlyi-kormány – mely kizárólagos programjává a „wilsonizmust” tette – nem rendelkezett komoly társadalmi bázissal. Az egyre komolyabb belbiztonsági problémát jelentő katonatanácsok fékentartásához szükség lett volna egy megbízható haderőre. Károlyiék tartottak, a királyra felesküdött tisztikarban, és féltek a konzervatív beállítottságú, a történelmi határokat védeni kívánó, döntően paraszti származású magyar katonáktól, uralmuk stabilizálását csak az antant erőktől várhatták. E tényezők magyarázták a kormány doktriner pacifizmusa mellett az új honvédelmi miniszter, Linder Béla november 1-i kijelentését, miszerint kitört az örök béke, ezért soha többé nem kíván katonákat látni. Ez motiválta Károlyi belgrádi útját, melynek „eredménye” a szerencsétlen november 13-án aláírt katonai konvenció lett. A katonai szempontból rendkívül kedvezőtlen demarkációs vonal elfogadásával lehetetlenné tette a szerb és román fronton a természetes határok mögötti – Dráva-Duna-Kárpátok vonalon történő védekezést és megnyitotta az utat az antant számára, hogy minden indok nélkül Magyarország bármelyik pontját megszállja. Mindezen borzalmas engedmények ellenére Károlyi nem érte el útja célját, s az antant nem biztosított brit és francia csapatokat hazánk megszállásához. Ezzel Károlyi végleg a katonatanácsok foglyává vált, zsarolásaikkal szemben képtelen volt ellenállni. A törvénygyártásban megnyilvánuló koncepciótlan előremenekülést szimbolizálta a népköztársaság november 16-i kikiálltása.

Sokat árul el Károlyi körének valódi motívumairól, hogy bukásukat követően a kisantant országok vezetőinek írott emlékeztetőik szinte mindegyikében a hatalomra jutásuk után megvalósítandó követelések között szerepel a szabadköművesektől az ellenforradalom által elvett ingatlanok visszaszolgáltatása és a szervezet kártalanítása. Ugyanakkor a dualista Magyarország nemzetiségi viszonyainak kérlelhetetlen kritikusai szinte egyetlen szóval sem említik az utódállamok kisebbségellenes intézkedéseit, a magyarok és zsidók elüldözését, vagyonukból történt kiforgatásukat. Jellemző, hogy a Károlyival érdekében elfogult Jászi Oszkár is így értékeli kormányzati tevékenységüket: „Utólag egészen kísértetiesen hat az a lázas nyomás és félöntudatlanság, melyben cselekedtünk.”

Nem meglepő, hogy Prágának, Belgrádnak és Bukarestnek megérte a Károlyi-emigráció támogatása, hiszen saját erejükből képtelenek lettek volna 1918-1919-ben Magyarország megszállására. Amint a magyarországi helyzet konszolidálódott és a kisantantnak is sikerült stabilizálni foglalásait, úgy csökken Károlyiék politikai súlya. Hiába próbálták meg a királypuccsokat, vagy éppen a baranyai kérdést arra felhasználni, hogy újabb területek átengedésével Magyarország elfoglalására és a hatalomba történő visszahelyezésükre rávegyék a kisantantot. 1923-ban már Károlyiék kiégett, egykori támogatóiktól megtagadott politikusok, akik nem akarták vagy nem tudták tudomásul venni, hogy csak eszközül szolgáltak az antant kezében.

Egy szabad országban természetesen majdnem mindent és mindenkit lehet ünnepelni. De az igen sokat elárul az adott párt értékfelfogásáról, hogy kit és mit tekint elődjének, kiről tartja fontosnak a megemlékezést. Kérdéses, hogy az SZDSZ és az MSZP mit üzen a nemzeti tragédiát elősegítő személyre és eseményre – Károlyira és a népköztársaság kikiálltására – történő megemlékezéssel.