A Bering-tenger flórája és faunája

A Nagy Szovjet Enciklopédia könyvtárakban megtalálható köteteiben – mesélte évekkel ezelőtt egy a Szovjetuniót a hetvenes években megjárt kollégám – a Bering-tenger flórája és faunája címszó hat oldalt tölt ki. Mielőtt hosszasan töprengenénk ennek tudományos vagy katonai stratégiai okán, érdemes nagyon alaposan szemügyre venni a kötetet. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a kötetben a lapokat – könyvkötészetileg professzionális módon – kicserélték. Az eredeti – 1953 előtti – kiadásban ezen a hat oldalon a Berija címszó szerepelt. Berija kivégzése után – némi Orwell-i áthallással – a hatalom szellemi talpnyalói helyesnek látták, ha – legalábbis a Nagy Szovjet Enciklopédiában – az mondják, hogy az illető nem is létezett.

Sajnálom, de ez jut eszembe, amikor Gál J. Zoltán, a Medgyessy-kormány szóvivője azt a kapitális szamárságot mondja, hogy nem létezett Széchenyi-terv. „A KEHI álláspontja az, hogy a Széchenyi- terv jogi értelemben nem létezik…” „A Széchenyi-terv nem más, mint korábban is létező céltámogatások halmaza…” „A Széchenyi-terv támogatás rendszere túlnyomórészt vissza nem térítendő támogatásokra épült, melyek magánszemélyek és vállalkozások vagyonának gyarapodását segítették elő…” „A pályázatok elbírálása több esetben szubjektív volt: a leköszönő kormány gazdasági minisztere személyesen is megváltoztatott pályázati eredményeket…”

A Medgyessy-kormány valóban leállította a Széchenyi-terv programjait. Köztük a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programot, amely 2001-ben és 2002-ben összesen 54 milliárd forintot juttatott volna a magyar kutatás és fejlesztés akadémiai és egyetemi műhelyeinek. Azt állítani azonban, hogy nem is létezik, kísértetiesen emlékeztet a Nagy Szovjet Enciklopédia fenti esetére. Mert a Széchenyi-terv keretében nőtt az Országos Tudományos Alapprogram támogatása a 2000. évi 3,3 milliárd forintról 6,8 milliárd forintra, a Központi Műszaki Fejlesztési alap támogatása 6,8 milliárd forintról 10,9 milliárd forintra.

A legkülönösebb azonban az, hogy mit érthet – a tudomány ügyeiben bizonyára járatos szóvivő úr, s persze a kormány, akinek a szavát viszi –, azon, hogy nem létezett a Széchenyi-terv, nem létezett a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program. Szeretném felhívni figyelmüket, hogy létrehozását kormányrendelet, lebonyolítását miniszteri rendelet szabályozta. Létrehozását az Európai Unió Magyarországról szóló legutóbbi jelentése külön kiemelte a pozitív változások között. A program lebonyolítását a hazai és a nemzetközi tudományos közvélemény példaszerűnek minősítette, híre az Amerikai Egyesült Államokban is érdeklődést váltott ki. A Science című folyóirat elismerő cikket közölt. A cikk kapcsán Newt Gingrich, a képviselőház elnöke levélben keresett meg, és kérte, hogy Egyesült Államokbeli látogatásom során találkozzunk, beszélgessünk a programról, ami meg is történt.

És azon is érdemes eltöprengeni, hogy mit gondolhat az a több száz hazai és nemzetközi elismerésnek örvendő kutató – nagyobb részt a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, köztük két Bolyai-díjasunk –, akik részt vettek a pályázatok pontosan szabályozott, szigorú szabályok szerinti bírálatában, amely a magyar kutatási versenypályázati rendszer történetében először nyilvános prezentációk formájában, a sajtó nyilvánossága előtt zajlott, amelybe a miniszter soha, semmilyen módon nem avatkozott bele. És mit szól a Széchenyi-terv létének tagadásához az a kétszázegy kutatócsoport – becslésem szerint legalább kétezer kutató, köztük az Akadémia volt és jelenlegi elnöke –, akik akkor a nyilvános bírálaton bemutatták pályázatukat? (Ma is nagyra becsülöm a volt – akkor még hivatalban lévő – elnök e gesztusát.). Ezek a kutatócsoportok 2001-ben és 2002-ben 15,7 milliárd forint támogatást nyertek, s vállalati partnereik kötelezettséget vállaltak, hogy a további 12 milliárd forinttal támogatják kutatásaikat.

Általános vélekedés szerint Magyarországon egy olyan pályázati rendszert teremtettünk, amely felveszi a versenyt a nyugat-európai és amerikai támogatásokkal. A magyar tudomány Klebelsberg óta nem részesült ilyen mértékű támogatásban. Talán az sem merült a feledés homályába, hogy a Horn-kormány működése alatt a felsőoktatási bérektől jelentős mértékben elmaradt kutatói béreket ekkor hoztuk összhangba az oktatói bérekkel, s az, hogy az idei emelésben a kutatók is részesülhettek, ennek eredménye.

Vagyis lehet, hogy a tények és az érvek újra nem számítanak. Bizonyára érvelt valaki a Szovjetunióban is a történelemkönyvek meghamisítása, a sajtótermékek utólagos megváltoztatásának kultúrállamban elfogadhatatlan gyakorlata ellen. Mi következhet még? Gál J. Zoltán begyűjteti, és korrigáltatja azon sajtótermékeket, amelyek hírt adtak a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Programról? Figyelmébe ajánlom, hogy a Magyar Hírlap számos elismerő cikket közölt – ne feledkezzen meg ezekről se. Nehezebb dolga lesz a Science című folyóirat cikkének kicserélésével, talán még a magyarországi könyvtárakban is.

A Bering-tenger flórája és faunája címszó már foglalt, kíváncsian várom, mit eszel ki helyette a píár-csapat. És mi lesz a kutatási programokban bírálóként és pályázóként résztvevőkkel? Hallgatási kötelezettséget rendelnek el?

(a szerző egyetemi tanár az Orbán-kormány oktatási minisztere)