A státustörvény megalkotását a trianoni békediktátum (1920. június 4.) kényszerítette ki, hiszen az az ország eredeti területének alig huszonnyolc százalékát hagyta meg, s a Magyarország kárára létrehozott és/vagy magnagyobbított szomszédos államokhoz került 3,2 millió magyar, ami 49 százaléka volt a Trianon utáni Magyarországon maradt magyarok lélekszámának. A határokat bebetonozandó – hiszen itt már fejlett nemzettudattal rendelkező népet szakítottak el az anyaországától – a győztesek nagyarányú telepítéseket hajtottak végre, mely a korábbi etnikai arányok megváltoztatását, valamint a rezsim hű elemek anyagi megjutalmazását célozta.
A „vesztes nemzetek” – németek, magyarok, zsidók – elitjét jórészt felszámolták, vagyonuk jelentős részét kisajátították. E népcsoportokat kihagyták a földreformból, eltávolították a közfunkciókból, anyanyelvi oktatásukat részben, vagy egészben megszüntették. Azonnal megkezdődtek az etnikai tisztogatások is, az uralomváltás első éveiben közel 400.000 magyart űztek el szülőföldjéről. E tendenciákat felerősítette a II. világháborúban a többségében magyar identitású zsidóság deportálása, a háború végén Kárpátalján a felnőtt magyar férfi lakosság Szibériába hurcolása, a szerb partizánoknak Bácskában végrehajtott bosszú hadjárata mintegy 30.000 áldozatot követelt. Romániából mintegy 135.000 Csehszlovákiában közel 130.000 magyart zsuppoltak át 1946-47-ben Magyarországra, s közel 40.000 főt telepítettek át a szülőföldjéről a Szudéta-vidékre.
A létező szocializmusban a magántulajdon megszüntetése, a civil szervezetekre, az egyházakra kiterjedő állami kontroll a kisebbségi önszerveződés szinte minden formáját felszámolta. A mind súlyosabb gazdasági bajokkal küzdő szocialista országok, egyre gyakrabban játszották ki a nacionalista kártyát. A fentiek következtében az első világháború után az Magyarországtól elcsatolt területeken a magyarok lélekszáma 2,7-2,8 millióra csökkent az 1990-es évek végére, ami közel 20 százalékos fogyást jelent, ugyanakkor a trianoni békeszerződéssel érintett területeken a többségi nemzetek lélekszáma, az erőszakos asszimiláció és a szervezett telepítési politika következtében az 1910-es állapothoz képest legkevesebb 250 százalékkal gyarapodott.
Míg Erdélyben a magyarok aránya az összlakosságon belül 1910-ben 35 százalékra, addig 2002-re 20 százalékra csökkent, a Felvidéken 1910-ben 31 százalékról 10-re, Kárpátalján 31 százalékról, 14-re, a Vajdaságban 29százalékról 17 százalékra módosult. S a lefenyegetettebb Moldvában élő mintegy 250.000-es csángó-magyar közösség asszimilációja már olyannyira előrehaladt, hogy alig harmaduk beszél magyarul.
Az 1989-90-es fordulat következtében, fennállt a szomszédságpolitikai újrakezdés reménye, ekkor került az alkotmányba 6.§ 3. bekezdése: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolataik ápolását.” A gyakorlatban azonban ez a kívánság írott malaszt maradt, egyrészt mivel Romániában és Jugoszláviában a rendszerváltás folyamata elakadt, s a hatalmuk átmentésében érdekelt, gyakran a pozíciójuk megőrzéséért küzdő titkosszolgálatokkal igen szorosan összefonódott posztkommunista elitek, a nacionalizmus gerjesztésével, a régi magyarellenes ellenségképek felélesztésével kívánták uralmukat legitimálni. Ezt példázta az általuk megszervezett 1990. márciusi marosvásárhelyi magyar ellenes pogrom, illetve a Bukarest és Pozsony titkosszolgálati együttműködése Magyarország euro-atlanti integrációjának megakadályozása érdekében.
Budapest a 90-es évek elején megkísérelte a kétoldalú kapcsolatok javítását, a helsinki-formulán túlmenő határgaranciák megadását, az országban élő magyarság jogainak széleskörű biztosításához kívánta kapcsolni. S az alapszerződéseket az ott élő magyarság legitim szervezeteinek egyetértésével szándékozta kidolgozni. Ezen jogoknak a szerződésekbe történő felvételére és a belső jogba való beépítésére azonban csak Szlovénia, Horvátország, és Ukrajna volt hajlandó, ahol a magyarok aránya elenyésző az ország összlakosságához képest. A „védőhatalmi” a törekvéséhez Magyarország sem a befolyásos nyugati államoktól, sem a meghatározó nemzetközi szervezetektől nem kapta meg az igényelt támogatást.
A délszláv válság következtében a nyugati hatalmak térségünk stabilitását abszolutizálták, ezért megelégedtek egyes jogszabályok elfogadásával, nem ellenőrizték azok végrehajtását. A gyakorlatban ezért nem váltak valóra ezen országok Európa Tanács tagságához, majd monitorozásához fűzött magyar remények. Pl.. Bukarest 1993-ban, amikor felvették a szervezetbe, többek között vállalta a 176/1993-as ajánlás tiszteletben tartását. Ez az ajánlás az egyházi vagyonok teljes körű visszaszolgáltatására kötelezte Romániát, mely vonatkozott a történelmi magyar egyházaktól a szocializmusban elkobzott ingatlanokra is. A kérdésben kibocsátott kormányrendeletek ellenére mindmáig ténylegesen egyetlen ingatlan sem került vissza jogos tulajdonosaihoz.
A Nyugat által szuggerált időpontban, az 1995. márciusi 19-én csak a nemzetközi elszigeteltségéből így kitörni igyekvő Szlovákiával sikerült aláírni az alapszerződést. A szerződés a kétoldalú kapcsolatok legkényesebb részeivel nem foglalkozott, nem érintette a Bős-Nagymarosi vízlépcső, a kollektív jogfosztást jelentő Benes dekrétumok kérdését. A jószándékú értelmezéssel kapcsolatos félelmeket igazolták, hogy az alapszerződés ratifikációjával egy időben 1996. március 26-én a pozsonyi parlament több olyan törvényt is elfogadott, amely ellentétes volt a megállapodás betűjével és szellemével, ilyen szlovák államnyelv használatát, vagy a közigazgatás átszervezését szabályozó jogszabály. Pozsony a gyakorlatban lemondott a magyarországi szlovákokról. Szlovákia „ajánlatának” a lényege, Budapest asszimilálhatja őket, de cserébe ne akadályozza a felvidéki magyarok szlovákosítását. Ezért Pozsony csak annyiban érdeklődik a magyarországi szlovákok sorsa iránt, amennyiben az ürügyet szolgáltat a Magyar Koalíció Pártjának egyik vagy másik kérését elvetésére.
A magát elárulva érző román kormány 1995 márciusában az erős nyugati nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni az alapszerződést, mert tartalmazta az ET 1201-es ajánlását. Mint a gyors EU csatlakozásra egyre kevésbé esélyes állam a szerződés megkötésével nem kívánta segíteni Magyarország integrációját, sőt mindent elkövetett, hogy attól Pozsonyt is távol tartsa. A patthelyzetet az 1996. július 4-5-én megrendezett magyar-magyar találkozót követő, minden addigi mértéket felülmúló német és amerikai diplomáciai nyomás mozdította ki a holtpontról.
A találkozó a határokon túli magyar szervezetek tájékoztatását célozta Magyarország euro-atlanti integrációs terveiről és az ebből fakadó feladatokra való közös felkészülést volt hívatva szolgálni. A megbeszélések zárónyilatkozatában a Kárpát-medencei magyarság hosszú távú céljai között megjelent a területi autonómia is. A nyugati hatalmak a területi autonómia igényét a nemzetközi normákat meghaladó, a térség stabilitását veszélyeztető követelésként értékeltek. Egyértelművé tették, ha a záros határidőn belül nem kötik meg a magyar-román alapszerződést, Magyarország kimarad a NATO-kibővítés első köréből. (A Horn kormány legnagyobb külpolitikai malőrjéhez nagyban hozzájárult a zárónyilatkozat hiteles angol fordításának késedelmes elkészítése.) Ezért a budapesti kénytelen volt hozzájárulni, hogy a romániai magyar kisebbség alapvető kérdéseiben egy a reméltnél is jóval gyengébb változat aláírására kerüljön sor 1996. szeptember 16-án, Temesvárott.
A várakozásokkal szemben az RMDSZ 1996-2000 közötti részvétele a bukaresti kormányban, valamint a felvidéki MKP (Magyar Koalíció Pártja) 1998-ban kezdődő kormányzati felelősség vállalása sem jelentett érezhető javulást a kisebbségi magyarság sorsában. Már a koalíciós tárgyalások során kellett kívánságaik legnagyobb részét feladni, így gyakorlatilag csak Ceausescu-i és Meciar-i idők legsúlyosabb kisebbségi megszorító lépéseinek felszámolására; pl. Szlovákiában a kétnyelvű iskolai bizonyítványok visszaállítására – vállalkozhattak.
A kisebbségi pártok politikai mozgásterét tovább korlátozta a kormánykereteken túlnyúló, a magyar törekvéseket megakadályozni hivatott, hibátlanul funkcionáló együttműködés. Amit jól példázott többek között a pozsonyi parlament szlovák partjainak a magyar többségű megye létrejöttét megakadályozó taktikázása, az ország regionális újjászervezéséről szóló törvény ügyében. S amikor az MKP felvetette 2001 nyarán a kormányból történő kilépés lehetőségét, akkor a koalícióban maradásuk érdekében rendkívül kemény nyugati nyomás alá kerültek.
Az 1998-ban hatalomra jutott jobbközép kormány 1999. februárjában újjászervezte és intézményesítette a határokon túli magyarokkal fenntartott kapcsolatokat és legitim politikai szervezeteikből, valamint az anyaországi parlamenti pártok képviselőiből létrehozta a félévente ülésező Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT). A MÁÉRT 1999. novemberi ülésének zárónyilatkozata ajánlást fogalmazott meg a kormány számára, hogy vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi státusát meghatározó törvényi szabályozás lehetőségét. Alapvető szempont volt, hogy a törvénytervezet illeszkedjen az EU jogrendjéhez, illetve hazánk integrációs kötelezettségvállalásaihoz. A törvény mintájául szolgált az 1997-ben elfogadott szlovák törvény, az 1998-as román rendelet, valamint a hasonló szabályozást alkalmazó EU tagállamok; Olaszország, Ausztria, Görögország; példája, de figyelembe vették a német tapasztalatokat is.
A kapcsolattartás megkönnyítésén túl a kisebbségi létből adódó hátrányok enyhítésére, az asszimilációs folyamat megállítását szolgáló törvény elfogadását rendkívül intenzív egyeztetések előzték meg. 2001. júniusáig Budapest tucatnyi alkalommal konzultált a szomszédos országok, valamint az EU képviselőivel. Ezen egyeztetés nyomán került ki a törvényből többek között a magyar kisvállalkozások pénzügyi támogatásának terve.
A megbeszélések nyomán világossá vált, hogy Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Ukrajna nem emelt komolyabb kifogást a törvénnyel kapcsolatban. Románia abban bízott, hogy a Nyugat majd visszavonatja a törvényt, ezért várakozó álláspontra helyezkedett, míg a Budapesttel a közvetlen összecsapást kerülni kívánó Szlovákia Bukarest háta mögé bújt. Furcsa körülménye volt a megbeszéléseknek, mikor Bukarest azzal magyarázta, hogy nem emelt szót a hétezer romániai lakos horvát állampolgársága és közel tízezer szlovák igazolványa ellen, mert nem tudott ezekről. A bukaresti érdektelenséget jó jelezte, hogy az alapszerződés által létrehozott kisebbségi vegyes bizottság, 1997 és 2001. októbere között a román fél érdektelensége miatt nem ülésezett.
A kisebbségvédelem területén a magyar megoldásokat gyakran követő Bukarest 2001. április 30-án írta alá Szkopjéval a két állam közötti barátsági és együttműködési szerződést, melynek 12. pontja biztosítja makedóniai arománok nemzetiségi jogait. A kisebbségvédelemmel megbízott Közérdekű Információk Minisztériuma 2001. november 6-án, találkozót szervezett Temesváron a jugoszláviai románok egyesületeinek és szervezeteinek képviselőivel. A temesvári találkozón a jugoszláviai románok 11 szervezete emelt szót a kelet-szerbiai (Timok-völgyi vlahok jogfosztottsága ellen.)
2001. június végén a román diplomácia a jogszabály felülvizsgálatára kérte az Európa Tanács Joggal a Demokráciáért Bizottságát. Bukarestben abban bíztak, hogy az ún. Velencei Bizottság kimondja, hogy a törvény a nemzetközi standardokat meghaladó szabályozás. Budapest külpolitikai sikerének volt betudható, hogy a bizottság mindegyik európai törvényt nagyítója alá vette, s egyértelművé tette, hogy az elfogadott kedvezmény törvény nemzetközi összehasonlításban közepesen erősnek mondható. Lényeges elmarad juttatásaiban, pl. a hasonló szlovák és horvát jogszabálytól, de az EU-tag Görögország, Olaszország is e tekintetben sokkal bőkezűbb.
A bizottság 2001. október 22-én nyilvánosságra hozott állásfoglalása megállapította, hogy a magyar szabályozás nem teremt új jogi helyzetet, annak bevezetéséhez nem szükséges új átfogó európai kisebbségi megállapodás, nem számít diszkriminációnak a kisebbségek identitásának védelméhez adott támogatás. Jellemző, hogy Pozsony például nem ellenzi a felvidéki németek jelentős anyaországi támogatását. Ez a segítség a kultúra és az oktatás területén túl is terjeszkedhet, ha a cél legitim és azzal arányos a támogatás mértéke, valamint ha az már létező precedens alapján működik
A presztízs veszteséget elkerülendő, a Velencei Bizottság állásfoglalása után Bukarest kétoldalú egyetértési nyilatkozat megkötéséhez kapcsolta a kedvezménytörvény végrehajtásához történő hozzájárulását és az ún. ajánlóirodák működésének engedélyezését. Ennek aláírására 2001. december 22-én Budapesten került sor, amelyben a magyar fél lemondott román relációban a hozzátartozói igazolvány lehetőségéről. Vállalta a magyar igazolvány tulajdonosokkal azonos kedvezményekben részesít minden román állampolgárt a munkavállalás tekintetében. (Az egyetértési nyilatkozat aláírásában szerepet játszott az a tény, hogy 2001 végén Bukarestben az Orbán kormány választási győzelmét valószínűsítették.)
A belpolitikailag gyenge szlovák kormány kezdetben nem kívánta NATO bővítés előtt a magyar-szlovák viszonyt a kedvezmény törvény körüli vitával megnehezíteni. Pozsony valószínűleg abban bízott, hogy az erőteljes román fellépés hatására Budapest, amúgy is visszakozni lesz kénytelen. A magyar-román egyetértési nyilatkozat és annak kedvező EU és ET értékeléseket követően azonban a választásokra készülő szlovák kormánypártok a nacionalista ellenzékük okán lépéskényszerbe kerültek. Jól mutatta, hogy a szlovák kormánynak csak egy otthon, Magyarországgal szemben felmutatható diplomáciai sikerre volt szüksége, ezért a törvénnyel kapcsolatos kritikáik mindig az általánosság szintjén maradtak.
Pozsonynak törvény állítólagos diszkriminációs jellege elleni fellépése hitelességét nyilvánvalóan gyengítette a külföldi szlovákokról szóló 1997-es jogszabály, mely egyértelműen etnikai kritériumok alapján nyújt kedvezményeket. A szlovák kormány javaslatára a parlament 2002. február 7-én a magyar kedvezménytörvényt elutasító politikai nyilatkozatot fogadott el, melyben a jogszabály megváltoztatására szólítja fel Budapestet. Ennek értelmében Pozsony a magyar féltől azt várja, hogy a kedvezménytörvényt igazítsa hozzá az európai joggyakorlathoz.
Mostanra már megállapítható, 2002 elején az MSZP sietett Pozsony segítségére azzal, hogy időközben „felfedezte” az általa is megszavazott kedvezménytörvény hibáit s azt üzente ezeket hajlandóak kormányra jutásuk esetén kijavítani. Így a szocialisták egyértelművé tették Pozsony számára, hogy felesleges az áprilisi választások előtt megegyeznie az Orbán kormánnyal, hiszen az MSZP győzelme esetén hajlandó úgy „átdolgozni”, hogy a törvény ne érje el gyakorlati hasznát, azaz az asszimilációs nyomás érezhető enyhítését.
A törvény fontosságát aláhúzza, hogy a csángó-magyarok helyzetén az sem változtatott, hogy az Európa Tanács 2001. májusi ülésén elfogadta azt a jelentést, amely e Moldvában élő népcsoportról kimondja: olyan, magyar eredetű és ajkú népcsoport, amelynek joga van a saját kultúrájához és az anyanyelvén bemutatott istentiszteletekhez. Sajnos ezen elvek megvalósítása helyett a román hivatalos szervek még a magánlakásokon történő anyanyelvi oktatásukat – pl. házkutatásokkal – akadályozzák, s püspökség tiltja a magyar nyelvű misézést, sőt a nyelvhasználatot is. A kedvezménytörvénnyel szembeni ellenkezés okát a legvilágosabban a pozsonyi parlament képviselője fogalmazta meg, aki e jogszabályban nyolcvan év asszimilációs „sikereinek” veszélyeztetését látta.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!