Valamikor, azaz 1955 telén azt a megbízást adta a szerkesztőség akkori vezetője: keress valami nekünk való papot, és mondass el vele egy szép, pozitív karácsonyi történetet. Elindultam, mert akkoriban ha szóltak, menni kellett. Közben gyötrődtem, hol találok megfelelő riportalanyt?
Ismertem egy Tisza menti szövetkezetet, annak vezetőit, akik arról meséltek – nagyon lehalkított szavakkal –: mi még a papunkat is rávettük, hogy segítsen, ő lett a főkönyvelő. De erről se papír, se más nem tanúskodott, még a tagok sem mind tudták. Beosztásukkal játszottak volna a vezetők, de még az újságok is meghurcolják a nevüket. Egyébként szabályosan, rendben folyt minden, már ami a papírmunkát illette. Én, aki különben egyben-másban támogattam őket (vetőmag), minden előzetes nélkül felkerestem lelkészüket.
Családos ember volt három gyerekkel – egyik kicsi, másik pici –, és amikor előhozakodtam az ötletemmel, szívesen fogadott. Élete emlékezetes karácsonyi történetéről kérdeztem, ha volna olyan, ami belefér az akkori leárnyékolt mikrofon és a rádióadás műsorába. A községi iskola egyik termében került sor a felvételre.
– Pappá szentelésem előtt, utolsó legációban, karácsonyra egy nagyon idős lelkipásztorhoz, vénséges parókiára küldtek, ahová senki sem akart menni. Szegény volt az eklézsia is. Nekem is jobban esett volna valami gazdagabb hely! Még akkor egyházi iskola volt, megfáradt tanító házaspárral, akik azért megörültek, legalább segítek nekik a régi betlehemes játék betanításában; az ne maradjon el, hiszen alig történik valami az ő községükben. Néhány nap volt karácsonyestéig, de olyan lelkes gyerekek vettek körül, hogy örvendezés lett minden próba. Heródes, három Angyal, Első és Második pásztor, a Betyár, az Öreg… – amikor felzendült az énekük („Mostan kinyílt egy szép rózsavirág…”), felvidult, aki meghallgatta. A templomban lesz az előadás, rendelkezett a nagytiszteletű úr, és ez még inkább lelkesítette kis csapatomat. A hordozható betlehemi jászolhoz faragott jószágokat készítettek ügyesebb kezű pajtásaim, volt bunda, csörgős bot, lámpás, mert előadás után a falut is bejárják.
– Szegény világ volt akkoriban: 1942, háború, sok bánat, fakadjon már valami kis örvendezés is. A templomi bemutató estéjére az Öreg, akinek igen fontos a szerepe, belázasodott. Hangja elfogyott, ott álltunk alig két órával a templomi megjelenés előtt, kétségbeesetten. Az Angyalok sírtak, a fiúk búsultak, de akkor egyiküknek mentő ötlete fakadt: játssza el az Öreget a kis tiszteletes. Vagyis én. A szerepet tudja. Elkezdtek nevetni, majd kérlelni. Engedtem a kérésüknek. Majdnem felkaptak a levegőbe. Nagyon jól sikerült az előadás. A karácsonyi prédikációim után annyi ebédmeghívást kaptam, hogy nem győztem. A presbitérium, az öreg tiszteletes úr javaslatára, úgy engedett vissza, hogy várnak, szükség lesz rám, írnak a teológiára.
– Nagy kitérőt szabott rám az élet, a tábori lelkészséget, de az csupa fájdalom, szomorúság volt. Hanem volt még valami, ha belefér a beszélgetésbe, az az én életemnek is megrázkódtatása volt. Ideje már: ez az új világ, melyben mi, papok lettünk mindenek, csak jó emberek nem. Ez akkor karácsony időjárásait tekintve: fekete volt. Papja hagyott parókia az én első szolgálati helyem. Gondokkal rakott emberek, akiket a különböző intézkedések háborítottak, szomorítottak. Feleségemmel gyakran összenéztünk, amikor minket is hol ezért, hol azért figyelmeztettek. Akkor mindig annyit mondtam: a gályarabságból is adott az Isten szabadulást! És tettük a dolgunkat. Egy estén, tüzelőnk gyéren volt, csak úgy kettesben a konyhában csöndeskedtünk, amikor kopogtattak. Egy fiatal leány szégyenlősen, de zaklatottan futott be hozzánk. Sorolni kezdte az ő nagy nyomorúságát. „Nincsen senkim, akihez fordulhatnék. Karácsonykor szerettünk volna megesküdni, itt a templomban. De a vőlegényemet kitennék a munkájából. Anyám megkötötte magát, ő nem hagyja, hogy csak úgy összeálljunk, mint két hitetlen. A két család már úgy összeveszett, hogy az életünk, a boldogságunk…”, és kitört belőle a zokogás. „Segítsen, tiszteletes úr!” „Két tanúval az Úrasztala előtt, minden nagy nyilvánosság nélkül én összeadom magukat. Az életük, a családi békességük karácsony tisztességére ne törjön ketté.” „Hát ha meg tetszene tenni…” Elrendeződött. De a folytatást sem hagyhatom el. A házasságkötésük után első esztendőre Ádám névre itt kereszteltem meg az első csemetét, és keresztvíz alá az én feleségem tartotta a kicsit. Kedves híveim, keresztkomáink lettek, mert az Isten akaratát hiába keresztezi hatalom, világ, előítélet, mind csak erőlködés. Hát valahogy így kezdődött az én papi küldetésem.
Lehallgatás után a szerkesztőm annyit mondott: „Azt tudod, hogy ez adásba nem kerülhet.” Tudomásul vettem. De most megírtam, mert minden karácsony családi örömünnep, s olyankor szívünk beszédével kell szólni mindenről, amiről egykor nem lehetett.
család
Az Erzsébet-táborokban még az is kiderülhet, milyen pályát választanak később a gyerekek
