Hungarikum az angyalfejes szaloncukor

Kultúrtörténészek szerint a karácsonyfa-állítás szokása német földről ered. Ez jelképezi a fény ünnepét, de a paradicsomi tudás fáját is. A faállítás és az ajándékozás divatja a XVII–XVIII. században gyorsan terjedt az arisztokrácia és a városi polgárság körében.
A magyarországi feljegyzések Beethoven múzsáját, Brunszwik Terézt, mások a Budapest vőlegényének nevezett várospolitikus, Podmaniczky Frigyes német származású édesanyját nevezik meg a fényes láncokkal, apró édességekkel, papír- és gyümölcsdíszekkel ékesített karácsonyfa hazai meghonosítójának. A reformkorban hamar elterjedt ez a szép újítás.
Szekrényessy Józsefné Schlachta Etelka 1842. december 24-én jegyezte fel naplójába: „Midőn beléptünk a szobába, az asztal közepén felállított fa narancs és cukrokkal ékítve már teljes fénnyel ragyog a kis gyertyácskáitól körözve. Aranyozott diók vannak rajta, s tán a cukortekercseket nem ismered” – kérdi valaki a karácsonyfát bámuló kisgyerektől. A fát a társaságukban lévő menyasszonynak állították, ezért is volt alatta a házasságkötés utáni időben szükséges sok hasznos ajándék.
A karácsonyi hagyományok történetébe a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója, Draveczky Balázs vezet be. Tőle ered a szaloncukor elnevezés magyarázata: a feldíszített fát a lakások fogadószobájában, a szalonban helyezték el. A naplóban említett cukortekercs a szaloncukor első hazai említése. Jókai is megírta, hogy a családjában az 1870-es évektől díszítették a fát szaloncukorral.
A hagyomány széles körben csak a XIX. század végén terjedt el. Előtte a karácsonyfára gyümölcsöket, aszalt különlegességeket, tojáshabból készített figurákat, mézesbábokat, süteményeket, papírból kivágott ékességeket akasztottak. Kedvelt aprósütemény volt a fára is felaggatott pasziánsz, valamint a különböző keksztésztából formázott emberi és állati figura. A diót, almát, ritkábban szőlőt bearanyozták. A fát megvilágító apró viaszgyertyák is ebben az időben jelentek meg. Pontosan nem tudjuk, a fán vagy körülötte helyezték-e el, később felerősítették az ágakra.
A szaloncukor karrierje úgy kezdődött, hogy cukorkát vagy csokoládégolyócskát burkoltak selyempapírba, majd színes sztaniolba. A finomságot sokáig csak az ügyes kezű cukrászok készítették. Először csupán megrendelésre, később árusításra is gyártották.
A század végén a papírgyárak közel ezerfajta sztaniolpapírból biztosították a választékot. Papírrojtozó és sztaniolvágó gépek segítségével készültek a díszes burkolatok. A vágást és a szállítást az inasok végezték. A szaloncukor igényes kézműves terméknek számított, a csomagolás némelyikének rajzát grafikusok tervezték.
A cukorgyárak tömegtermelése mellett a háziasszonyok otthon is főzték és csomagolták a finom csemegét. Bár főként a német és osztrák divatot követtük a fadíszítésben, a hazai szaloncukrot a cicomás díszítésű, angyalfejes csomagolással csaknem hungarikumnak lehet tekinteni. Főként a jómódú polgári réteg és az iparosok körében volt közkedvelt az első világháborúig. A szegényebbek körében jóval később jött szokásba a karácsonyfa.
Az édességek, csokoládéból formált, sztaniollal bevont függelékek mellett divatba jöttek a papírmaséból, üvegből készült díszek, majd a lamellák, angyalhajak, csillagszórók, girlandok. A Fortuna utcai múzeum egyik különlegessége öt esztendeje az a XIX. századi díszekkel felékesített fa, amelynek darabjait letétbe a késesnek nevezett, majd műszergyártásukról is nevezetes Dreher-dinasztia leszármazottjától, Szabóné Regőczi Erzsébet bábművésztől kapták. A német származású család hagyatékában megőrzött tüneményes karácsonyfadíszek az ő édesanyja – a cégalapító Dreher Ignác unokája, Elza (1894–1985) – gyermekkorát idézik.
A mi fánkra nem aggattak sem mézeskalácsot, sem szaloncukrot. Tele volt viszont színes habcsókokkal, amelyeket sosem ettünk meg. Eltettük őket, akadt köztük százéves is. Édesanyám gyerekkori díszei ékesítették az én kislánykori karácsonyfámat is. A finom szövésű ruhát viselő angyalok, papírfejű kislányok, üvegszál szoknyás táncosnők, pólyás babák egyedi darabok, jelentős a kortörténeti értékük. A karácsonyfadíszek családi gyűjtése a dédapámnál kezdődött. Hét gyermeke született 1849 és 1865 között, s minden újszülöttnél gyarapodott a gyűjtemény, amelyet a következő nemzedékek őriztek tovább.
Az üvegdíszek – lepke, hegedű, toboz, pipa, törpe, páva, harang, Mikulás, madár, lámpás, elefánt – mellett a jégcsapok, az üveggyöngy girlandok művészi, türingiai eredetű kisiparosmunkák. Varázsos tanúi a múltnak, a régi karácsonyoknak ezek a különleges szépségű díszek.