Mi is az az Európai Unió?

A hét végén hazánk karnyújtásnyi távolságra került az európai uniós tagságtól. 2004 júniusától minden valószínűség szerint Magyarország keleti határa egyben a szervezet határa is lesz. De mi is az a képződmény, amihez csatlakozni fogunk?

A hivatalos deklarációk szerint az EU tagja lehet minden olyan állam, amelyik betart bizonyos normákat és értékeket. Ez azonban nyilvánvalóan nem igaz. Japán például minden bizonnyal nem lehetne az Európai Unió teljes jogú tagja. Mindenki számára evidens, hogy az EU-nak valamiféleképpen európainak kell lennie. Abban azonban szemmel láthatóan nincs letisztult konszenzus, hogy mitől is tekinhető egy állam az öreg kontinenshez tartozónak.

Magyarországon sokan gondolják úgy, hogy az unió a nyugati keresztény kultúrájú országok közössége. Úgy tűnik azonban, hogy azok akik az EU legfontosabb kérdéseiben döntöttek és döntenek, máshogy vélekednek: Görögország régóta tag, Bulgária és Románia pedig néhány éven belül az lesz. Akkor talán a keresztény kultúrkörhöz való tartozás nyújthat támpontot? Nem igazán, hisz a földrajzilag mindenképpen Európához (is) tartozó Oroszország esetleges tagságát senki sem veszi komolyan. Ráadásul az unió meghatározó politikusai egytől-egyig elvetik a vallási alapú meghatározást.

Ha azonban nem az európai keresztény államok közössége az EU, akkor miért van az, hogy a török tagságról hosszú évtizedek óta még csak hallani sem akar az unió? A „kulturális” különbségre hivatkozók érvei gyengébb lábakon állnak, mint azt sokan gondolják. Az Ottomán Birodalom és később Törökország az európai politikai sakktábla meghatározó figurája volt évszázadokon át, ennek köszönhetően a török elit és a felső középosztály műveltségét tekintve nagyon is európai. A török lakosság nyilván nem. Azonban nem mondható-e el ugyanez Albániáról vagy Macedóniáról? Az ő tagságukat pedig senki sem zárja ki.

A fenti dilemmákra egyelőre nincs válasz. Az EU ugyanis a hidegháború vége óta képtelen definiálni önmagát. Ennek ellenére a szervezet folyamatosan bővült – újabb funkciókkal, sőt, újabb országokkal is. Az unió mibenlétével kapcsolatos víziótlanság azonban megbosszulta magát. Egyrészt a bővítésekre anélkül került sor, hogy az EU valódi felvételi kritériumokat állított volna fel. Hisz mi alapján utasítsa el Brüsszel Bukarest, Szófia vagy Ankara jelentkezését, ha az uniós tagság feltéle pusztán néhány szabadon értelmezhető (emberi jogok tisztelete, demokrácia, joguralom) tényező és konkrét technikai feltétel (törvények elfogadása, nem pedig az érvényesülése) teljesülése?

Másrészt a tagállamok polgárai sem értik, hogy mi is az unió. Ennek megfelelően nem is nagyon tudnak azonosulni vele. Az azonosulás hiánya pedig az áldozatvállalás hiányát vonja maga után. A német vagy a francia választó nem látja, hogy miért is kellene adójából többet áldoznia a magyar vagy a lengyel csatlakozás megkönnyítése érdekében. Emiatt persze politikai vezetőik se lehetnek sokkal bőkezűbbek, mint amilyenek most voltak.

A „mi is az Európai Unió?” kérdést minél előbb meg kell válaszolni, mielőtt a szervezet tehetetlensége és/vagy néhány határozott elképzeléssel rendelkező európai politikus vágyai zátonyra nem futtatják a jobb sorsra érdemes vállalkozást.