Ködben a Nagyerdő

Olyan maszatos és szürke a debreceni nagyerdei stadion, mint a Kékes televízió képe volt a televíziózás hőskorában. A fákra fagyott zúzmara, a vattázó köd miatt pedig olyan életlen a kép, mint ha egy varjúcsapat telepedett volna az egyágú antennára. A futballcsapatot keresem, mire valaki azt mondja, ott futnak hátul a rekortánon. Az egyébként piros rekortán is szürke, és az egy kupacban loholó játékosokat is szürke ködbe bugyolálja a gomolygó pára. Közelebb érve felismerem az élen futót: Szentes Lázár. A mester szaporázza a negyvenöt perces futás utolsó másodperceiben is. Mielőtt még végiggondolnám, mennyivel kellemesebb lenne egy forró tea mellett üldögélni a közeli Viktória étteremben, felötlik egyik barátom figyelmezetése: „Ne sajnáld őket, jusson eszedbe, mennyit fogsz bosszankodni miattuk, ha megkezdődik a bajnokság!” Lehet, hogy igaza van, azért ezek az életerős fiúk mégsem a Don-kanyarból térnek haza gyalog.
Szentes Lázárral akkor beszélgettem utoljára, amikor Debrecenbe érkezett. A folyosón álltunk, a falhoz támaszkodva nyilatkozott, ettől kissé bizonytalan volt minden. A fiatal szakember látványos focit ígért, sok gólörömöt és közönséglelkesítő küzdőszellemet. Most határozottabbnak tűnik az edző: érezni, „megkóstolták egymást” ő és Debrecen. Az eredmény? A tizenhét mérkőzésből csak két vereség, s ez mindenképp dicséretes. A sok döntetlennel már nem ennyire elégedetlen a tréner. A cél tehát nem lehet más, mint a hatékonyabb támadó játék, üstökön ragadni a kínálkozó lehetőségeket az ellenfél kapuja előtt.
Eltelt fél év, Szentes Lázár megismerte a csapatot és úgy látja, mentálisan kell „állítani az együttesen”, hogy az elszalasztott győzelmek miatt ne kelljen keseregni. Az új játékosokat illetően akár szenzációs fordulatot is kiérthetnék a sejtelmes megfogalmazásból: február 15-ig benne van a „pakliban” egy közönségcsalogató nagy név is. A „Loki” azon kevés csapat közé tartozik, ahol minden rendben van: nem szól a fáma kifizetetlen bérekről, váratlanul elküldött vezetőkről, sztrájkoló játékosokról. Ilyen helyre pedig szívesen jön bárki. Csak éppen vigyáznak rá a cívisvárosban, hogy az egyesület ne legyen átjáróház.
A teremtornáról érdeklődtem, melynek a Főnix csarnok volt a házigazdája. Azt mondta Szentes Lázár, hogy olyan elszántsággal mentek a nyíregyházi selejtezőre, aminek csakis továbbjutás lehetett a vége. Aztán ha már ott lesznek, a hazai pályán győzni illenék.
Aztán a tavasz jön: állnak még a kupában is és a bajnokság sem lefutott, az Újpest egy ponttal áll előttük, a Fradi és az MTK kilenccel, mindenesetre az első öt mérkőzésen eldől a sorsuk. A nemzetközi porondra azért mindenáron szeretnének kilépni. A negyvenöt perces futásmennyiség teljesítése kapcsán kérdem az egykori „gólvágót”, nem próbálkozna meg a kispályán is egy félidőnyi aktív játékkal? Nevetve mondja: ő is végigcsinál a srácokkal mindent, de aktív játékos már nem akar lenni.
Szinte a nyelvemen van, ahogy a körülményeit dicséri: “ugyan mondjon már valami rosszat is, hiszen ha minden ilyen kitűnő, akkor végig kellene verni a világot.” Lenyelem a megjegyzést, mert ki tudja: lehet, hogy tavasszal szégyenkeznem kellene miatta. A futball már csak ilyen, az ember reménykedik benne, amíg él. És miért ne szállhatna angyal éppen a nagyerdei stadionra?