Szociológiai tanulmányt ugyan nem sonkat olvasnak a nógrádi vidéken élők, Szabó Zoltán nevére azonban azonnnal felkapják a fejüket. A Cifra nyomorúság szerzője a palóc nép életrevalóságát, merészségét is elismeri, ám az utókor majd hetven év után is egy bizonyos passzust emleget. Amelyik arról szól, hogyan „szerették öszsze” a dejtári lányok, asszonyok azt a néhány pengőt, ami a sovány földek mellett a megélhetéshez még hiányzott.
– Káin-bélyeg ez a falun azóta is – mondja a helytörténész Fábián János, aki már erősen unja, hogy minden látogatóját csak „az” érdekli. A nyugdíjas tanár kitartóan bizonygatja, hogy a településen más érdekesség is található, például a szerkezete. A közös udvarokban négy-öt aprócska ház sorjázott, így féltucatnyi család osztozott egyetlen telken.
– Sűrűn voltunk, de mégis nagyobb békességben, mint a mai népek – jön elő a disznók mellől Papp Károlyné. Meséli aztán, hogyan fontak, fosztottak együtt a szomszédokkal, húszan is összegyűltek egy-egy estén sült tököt, mákos kukoricát eszegetve. Ma már csak az öregek élnek az udvar mélyére benyúló, toldott-foldott házsorban. Az utca másik oldalán már kockaház épült a fiataloknak, de nem bontották el a régit sem, hogy inkább azt „koszolják” hétköznap.
– Használniuk kellett a fejüket a dejtáriaknak, ha ezen a sovány földön meg akartak élni – magyarázza Fábián tanár úr. S ez a kijelentése egybecseng a Cifra nyomorúság soraival: „Más nép talán lassan senyvedni kezdett volna, szegényedni a földek osztódásának arányában, de a dejtári megállt a talpán.” Miután a régi szociológus ezt elismeri, a helybeliek bizonyára össze is csapják a kötetet. A folytatás ugyanis azt taglalja, hogy a falu „szép növésű asszonyai is levonták a helyzet következtetését minden gátlás nélkül”. A palóc menyecskék állítólag addig-addig járogattak be Balassagyarmatra, míg az ottani nadrágos emberek már csak csettintve emlegették a dejtári fehérnépet. Tartotta is magát a mondás: „Dejtáron, Patakon nincs az asszony lakaton”.
– Nem volt idejük az asszonyoknak az urakat lesni, ha meg akartak élni – védi szülőfaluja becsületét a helytörténész, aki szerint a krumpli, a káposzta meg az állattartás tette módossá a dejtáriakat. Meg persze a vállalkozó szellemük, amellyel nekivágtak a fővárosnak, hogy az építőiparban keressék a kenyerüket: hétfőn elmentek, s csak szombaton jöttek haza a családfenntartók. A hetvenes években aztán hajnalonta vitték, este hozták a tömött buszok a brigádokat.
– Mára már elég a mikrobusz, hogy az ingázókat dolgozni vigye – mondja a polgármester, Balga József. Öregszik a település, és a lélekszám csak azért nem fogy, mert akadnak beköltözők, igaz, jobbára szegény sorsú, támogatásra szoruló, népes családok. A falu első emberét csak az vigasztalja, hogy valódi közösségé kovácsolódnak a dejtáriak. A millenniumi zászló átadása alkalmából kiállítást tartottak a padlások kincseiből, s ez adta az ötletet, hogy tájházat is berendezzenek. Az önkormányzat megvásárolta egy egykori módos gazda házát, pályázati támogatással felújítják, nyárra talán már be is bútorozzák. Az asszonyok, akik már évtizedek óta „kivetkőztek” palóc viseletükből, most előveszik a régi ruhákat, a fiatalok pedig újakat varratnak, s úgy vonulnak az ünnepi misékre.
– Csaknem titkos tudomány a híres dejtári szarvas kendő megcsomózása – árulja el Riskóné Nagy Magdolna, aki nemcsak az óvoda vezetője, hanem a hagyományokat ápoló Fonó Egyesület alapítója is. Már csak az idősek tudják, hogyan hajtogatták a papírt, majd miként igazították a fejfedőt, hogy még szemrevalóbbá tegye viselőjét.
– Szerettünk szépen járni, s az éjféli misén még a pap is elcsodálkozott az ördöglakatos meg a rezes kendők csillogásán – emlegeti egy kék szemű anyóka. Ahogy mesél, a látogató máris a régmúlt titkok világában találja magát. Mert hogy mire volt idejük hajdanán a szép palóc menyecskéknek, arra az idős nénikék emlékeznek igazán. – Mondogatták bizony erről is, meg arról is, hogy bejár Gyarmatra. Az öregek néha elkottyantották, hogy kik voltak a rosszéletűek. Olyan nemtörődöm, kivagyi asszonyok voltak, az egyiknek tán Amerikában volt a férje, a másiknak Pesten, a harmadiknak meg gyereke nem volt… – halkul el szégyenlősen a mesélők hangja. Hozzáteszik aztán sietve: nem volt persze mindenki „olyan” Dejtáron. Arra születni kellett.
Az alkonyat vet véget a dejtári kérdezősködésnek. Az aprócska nénikék a templomba sietnek, összefogódzva, mint régen. Ráncos szoknyájuk ma már fekete, s bizony nem ring úgy, mint hajdanán. A faggatást nem tűrik, de a szemük villan még a szarvas kendő alatt. Egy-egy kuncogás talán, amit elfojtanak; ám azt is felkapja a harangszó.
origo.hu
Több bérlet is megszűnik januártól Budapesten
