Öntudatos kertészeket nevelnek a virágbirodalomban

Becsöngetés helyett disznóvisítás veri fel a keceli Virágdekor Szakmunkásképző Iskola és a kollégium csöndjét. Fehérkötényes diákok sürögnek a böllér körül. A vendégeket forralt borral és „keceli rettenetes”-sel, azaz pálinkával kínálják: pohár helyett a frissen levágott körömből. De hogyan is kerül a csizma az asztalra? Vagyis disznóvágás a dísznövények közé, böllérkedés a virágfesztiváljáról híres kertészképző tanrendjébe?
– Iskolánk nem csak a kertészmesterséget tanítja. Az életre készítjük föl a diákokat, arra, ahogyan a régi parasztcsaládok, apáik, nagyapáik éltek és gazdálkodtak. Márpedig a disznótor a paraszti porta rendszeres, hagyományos eseménye volt – mondja Téglás András, az intézet igazgatója. – Elsősorban dísznövény-termesztőket, virágkötőket, gyümölcs- és szőlőtermelőket, falusi vendéglátókat, zöldségkertészetet, faiskola-kezelőket képezünk, de a szakmai ismeretek mellett igyekszünk átadni azt a szemléletet is, hogy hiába a jó minőségű áru, ha nem tudjuk értékesíteni, vagy nem jön vissza többé a vevő.
Téglás Andrásnak van honnan merítenie a tapasztalatokat: már az édesapja is híres kertész volt, ő maga pedig létrehozta és immár fiával együtt igazgatja a család keceli „virágbirodalmát”. Neve szorosan összefonódott a világhírű virágkötészeti fesztivállal, amelynek szépsége évente harminc-negyvenezer látogatót kápráztat el, másfél évtizede. Ő volt az alapítója és első elnöke az 1982-ben megalakult Magyar Kertészek Egyesületének. Eleinte csak gazdaestéket, felnőttképzéseket tartottak, majd 1987-ben létrehozták az ország első magániskoláját.
– A gyakorlatiképzéshez mintegy ötezer négyzetméter fűtött üvegház és fólia áll rendelkezésre – folytatja a tulajdonos-igazgató. – A műhelyekben megtanulhatják a diákok a gépek szerelését, a fóliahegesztést éppúgy, mint a befőttek, savanyúságok és italok elkészítését. A sütöde, a konyha, az étterem és a tanboltok is a sokoldalú felkészítést szolgálják, amit a legkorszerűbb információkkal egészíthetnek ki az internetkapcsolattal rendelkező számítógépteremben.
Természetesen mindazt, amit a portán megtermelnek, a műhelyekben, a konyhán feldolgoznak, megfőznek, el is fogyasztják az iskolában és a kollégiumban, hiszen az intézet önellátásra rendezkedett be. Ezzel is a gazdaélet mindennapjaira, a családi gazdaság öszszetartó erejére nevelik a tanulókat. Téglás András büszke arra, hogy végzett diákjainak nincsenek elhelyezkedési gondjaik; kilencven százalékuk a szakmában marad, többnyire vállalkozóként.
– Fölkészíthetők-e a fiatalok a nagy kihívásra? Mire számíthat a magyar kertésztársadalom az EU-csatlakozás után? – fordulok Móczár Bélához, a Kertészeti Egyesület jelenlegi elnökéhez.
– Nagyon sok ember azt hiszi, hogy belépünk, és máris dőlni fog az euro, mindenki jól fog élni – mondja. – De ne bízzuk el magunkat! A szakképzett kertésznek nem kell félnie. A magyar föld kifogástalan, a magyar klíma a legjobb egész Európában, a magyar gyümölcsnek, zöldségnek jó az íze. Egyedül talán az okoz nehézséget, hogy nincs elegendő árumennyiség. Mert három tonna fokhagyma nagyon sok, de ha exportálni kell, akkor hetenként kell eladni ennyit. Sok szép, egy-két hektáros növényház működik szerte az országban, de termékeikkel nem tudnak bejutni az áruházláncokba. Ezért kell összefogni, szövetkezni a magyar gazdáknak.
– Jól tudjuk, hogy a melegégövi országokban ingyen terem a zöldség, a virág. Afrikából például rengeteg rózsatő, Spanyolországból paradicsom, gyümölcs érkezik hazánkba – folytatja Móczár Béla. – Nekünk meg kell találnunk azt a néhány terméket, amit télen ugyan nem tudunk hajtatni, de más időszakokban igen, és versenyképesek lehetünk Nyugat-Európában. De ott a keleti piac is, Oroszországban például nagy az igény a magyar örökzöldekre. Kétségtelen, hogy az induláskor nagyon rossz lesz mindannyiunknak. Tömegével jön majd a holland növény és vetőmag, fél áron, de aki ilyet vásárol, rá fog jönni, hogy ez a termék nem való a mi klímánkhoz. Feltehetően sokakat megtévesztenek majd a külföldi cégek erőszakos, harsány reklámhadjáratai, ám az igazán felkészült, szakképzett embert nem lehet tévútra terelni. Ezért az a kérésünk minden gazdához, hogy próbálja magát tovább képezni, mert a tudás az alapja mindennek.
Az elmúlt húsz évben több ezer kertésznél jártam, és mondhatom: nem elkeseredettséggel, panaszkodással fogadtak. Többségük jó módban, szép házban, kiegyensúlyozottan él, igaz, rengeteget dolgoznak, de mindig tudják, milyen munkát kell végezniük, s mit miért csinálnak.
– Nem véletlen – tudom meg Móczár Bélától –, hogy a támogatásokat, pályázatokat is leginkább a fölkészült, nyitott kertészek tudták elnyerni és hasznosítani. Ezért ültethettek ki a magyar kertgazdák az elmúlt években sok ezer hektár gyümölcsöt és szőlőt. Ezzel is felkészültek tehát az unióra.
– Hiába adunk viszont támogatást annak, aki nem tud vele élni – magyarázza az egyesületi elnök. – Aki nem tud önállóan gazdálkodni, az majd eljön dolgozni a fejlett magánkertészetekbe: szedi a virágot, a paradicsomot, ápolja a kerteket és megtanulja a szakmát.
Mire befejezzük sétánkat az egyedülálló iskolában és a pompás virágkertészetében, kisül a hurka-kolbász, asztalon gőzölög az orjaleves, és ínyünket csiklandozza a házi savanyúság. Kedvesen sürögnek-forognak a diákok, ezúttal jól vizsgáznak terítésből, tálalásból, magyaros vendégszeretetből is. Ám az ő bizonyítványukat már az unióban állítják ki.