Százráncú köpönyeg Dobó városának fertálymesterén

Ősei ugyan a csugari tanyavilághoz kötik, ám Gonda Zsigmond igazi egrinek mondhatja magát. A helyi értékek mentéséért fáradozik Dobó városában: köteteket jelentet meg, körré szervezi a költőket, írókat. De nem pusztán eladja a könyveket, hanem az olvasás örömét is kínálja.
– Nagyapám, akinek a nevét viselem, közel száz holdat művelt, a trianoni almanach is megemlíti a jelesebb mezőtúri gazdálkodók sorában – meséli. – Bármit tettem is az életben, mindig hajtott a megfelelési vágy, s arra gondoltam, nagyapám, ha látna, büszke lehessen rám. Miután a birtokot elvették, a szüleim beköltöztek a városba, s én – ötödiknek született, cingár gyerekként – már ott nőttem fel, könyvekbe temetkezve.
– Mit olvasott a legszívesebben?
– Édesapám mezőgazdász maradt, a mezőtúri főiskolán tanított, ahová engem is gyakran magával vitt. A műhelyből azonban nagy előszeretettel szöktem fel a könyvtárba, ahol a népi írók műveire vetettem rá magam. Az a sors izgatott, amibe magam is beleszülettem.
– Milyen útravalót vitt magával Mezőtúrról?
– Szerencsémre abba a nagy múltú református gimnáziumba jártam, amelynek padjait Szép Ernő és Erdélyi József is koptatta. Magyarország legrégibb középiskolája ez, már 1530-tól számon tartják. A szellemisége meghatározó volt nekem, ma is a konzervatív, nemzeti körből kerülnek ki a barátaim.
– Reformátusként hogy érzi magát egy katolikus városban?
– Gyermekként nemigen jártam templomba, már felnőtt fejjel tértem vissza újra a református hithez. A vallási dolgokban azonban az ökumené híve vagyok, most éppen a párommal együtt az egerszóláti katolikus templom kórusában énekelünk.
– Ha jól tudom, szólíthatnám százados úrnak is…
– Tizennégy rendfokozatot ugrottam, amikor honvédből rögtön századossá léptettek elő. Bár fegyverem sem volt, és lőgyakorlatokon sem vettem részt… Azt történt ugyanis, hogy – miután tanári diplomát szereztem az egri főiskolán – néhány évre hazatértem Mezőtúrra. Aztán Egerben, az itteni honvédkollégiumban ajánlottak állást, ahol a társadalom minden kínjával-gondjával szembesülhettem.
– Hogy bújt ki a nevelés politikai elvárásai alól?
– Nem volt könnyű, de váratlanul jól sikerült. A haza, a nemzet szeretetére neveltünk, ápoltuk a hősök temetőjét, szobrot állítottunk a kollégium névadójának, a szabadságharcos Lenkey tábornoknak. Igaz, volt egy-két „lebukás” is. Az írók, költők szülőhelyét persze a Nagy-Magyarország térképe segítségével tanítottuk. Az egyik órán váratlanul benyitott a parancsnok, és a gondosan elkészített szemléltetőeszközt rögtön a raktárba száműzte.
– A sors fintora, hogy épp a rendszerváltás után veszítette el az állását…
– Létszámcsökkentés ürügyén kirúgtak, s éppen akkoriban bomlott fel a második házasságom is. A feleségem üzenetrögzítőn tudatta, hogy elhagy, s vitte a két gyereket is. Gödörbe került ekkor az életem, ahonnan csak a könyvek segíthettek kikecmeregni. Nagy bátorság kellett hozzá, de hitelből megvettem a Kossuth Kiadó egykori könyvesboltját.
– Ezek szerint üzletember lett?
– Dehogyis. Máig abban hiszek, hogy az érték az emberi kapcsolatokon keresztül jut felszínre. Ahány egri író, költő, képzőművész van, előbb-utóbb mind betér ide, mert itt valódi irodalmat talál. A könyvkiadásba is azért vágtam bele, mert bántott, hogy a helyi kötődésű szerzőknek nem jelent meg kötetük, vagy csak éppen itt nem kapható. Éreztük annak hiányát is, hogy nincs fóruma a város szellemi életének, ezért négy éve létrehoztuk a Kálnoky Egyesületet.
– Dobó városában épp a várkapitányról írt regényt jelentette meg…
– Apor Elemér, aki megírta Dobó István életrajzát, a hajdani polgári Eger jellegzetes értelmiségi alakja volt: jogász, költő, újságíró. Mivel utólag nyilasszimpatizánsnak minősítették, az egri várban raboskodott, azzal a Kriston püspökkel együtt, akinek – miután szóvá tették, hogy nem kapnak rendesen enni – a tenyerébe merték a forró levest… Apor Elemér műve az Egri csillagok mellé kívánkozik, olyan szépen rajzolja meg az ötszáz éve született várkapitány tragikus sorsát.
– A könyvesboltja sarkában egy szép fekete köpenyt lát a betérő…
– Több száz éves szokás Egerben, hogy az egyes városrészek köztiszteletben álló polgáraiból egy-egy évre fertálymestereket választanak, akik a környék erkölcseire, rendjére hivatottak vigyázni. Ez a hagyomány nyolc éve civil egyesület formájában éledt újjá. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor a kiérdemesült fertálymesterek a legutóbbi úgynevezett suttogón úgy döntöttek, idén engem tartanak méltónak erre a címre. Ha magamra öltöm a százráncú köpönyeget, arra gondolok: most fogadott be a város, ahol élek.