A szerzőt a nagy ívű regényben is megjelenített önéletrajzi elemek kapcsán arról kérdeztük, milyen is volt a múlt rendszerben egy ellenzéki értelmiségi élete.
- Az Aranykori tekercsek az ön hatodik, ezen belül harmadik önéletrajzi ihletésű kötete. Miért ezt a különös címet kapta?
Az Aranykori tekercsek önéletrajzi elemeket is tartalmazó regény, melyben két korábbi művem, a Menekülés négy sávon és a Mediterrán tintabura előzményeit, az 1967-től 1973-ig terjedő időszakot írom le. Virtuálisan visszatérek benne a főhős szüleinek múltjához, az 1956-os forradalomhoz és az utána következő megtorláshoz, sőt a jövőbe is pillantok. Azért Aranykori tekercsek a címe, mert a főszereplő – aki bizonyos szempontból én vagyok, bizonyos szempontból nem – keresi a belső, szellemi aranykort, amikor az ember még ismerte az Isten nyelvét. Főhősöm, Szeép Barna Zoltán szerint a Kádár-korszak rosszabb volt a Rákosi-éránál is, mert Rákosi és társai sokaknak elvették az életét, Kádárék pedig az életünk értelmét vették el. Hamis aranykor volt ez tehát.
- Új regénye stílusát, mondanivalóját tekintve mennyiben hasonlít és mennyiben különbözik előző munkáitól?
Mostani művem szürrealisztikus szintézisregény, melyben a Hamvas Béla- és a Várkonyi Nándor-féle tradicionalizmus kivételével minden huszadik századi szellemi irányzat megjelenik, ez utóbbiakat kénytelen voltam kihagyni, mert a hatvanas-hetvenes évek egyetemista és egyetem körül csellengő fiataljaira elsősorban az egzisztencializmus és a beatélmények hajszolása volt jellemző. Egy regényben, amely egyszerre vállalkozik gondolati összegzésre, szürrealizmusra, „szürnaturalizmusra”, de az adott kor hiteles megjelenítésére és egy hatvanas évekbeli magyar egyetemista, majd fiatal költő, gondolkodó lelkivilágának hiteles ábrázolására is, nem tűnhettek föl a szellemi horizont peremén sem a késő hetvenes-korai nyolcvanas esztendők nagy olvasmányai.
- Regénye meglehetősen terjedelmesre sikeredett. Nem tart attól, hogy egy nyolcszáz oldalas kötet elriasztja az olvasót?
Elismerem, sok mindenre vállalkoztam. Filozófiai és társadalmi szintézisre, kisregényekben megszokott költői intenzitású stílusba és szemléletbe, patológiás képzettársításokba beágyazott, teljes társadalmi tablóra is törekvő nagyregényt írtam. Mint aki egyszerre akarja megvalósítani Tolsztoj, Dosztojevszkij, Joyce és Németh László nagy kalandját, de egészen másként, mint ők. Tulajdonképpen egy negatív karrierregényt, társadalmi értelemben visszafejlődési regényt írtam.
- Regénye főhőse, mint mondta, sok tekintetben hasonló utat jár be, mint ön egykoron. Mesélne arról, mi is történt önnel 1967 és 1973 között?
Ebben az időben főként verseket, illetve szürrealisztikus, asszociatív prózát írtam, ráadásul elkövettem mindkét főbűnt, amit író akkortájt elkövethetett. Az egyik a Nyugat-imádat volt, a másik pedig, hogy nemzeti elkötelezettség sugárzott a műveimből. Keresztény egzisztencialistának tartottam magam aki békés, befelé forduló életet szeretett volna élni, de a világ ezzel ellentétes, szinte anarchisztikus cselekedetekre sarkalta. Tanári karrieremet már 1969-ben, egyetemistaként tönkretettem, egy, a szocializmusról és a kereszténységről tartott órával, amelyet egy pártfunkcionárius kislánya is végighallgatott. Egy évvel később az egyetemről is majdnem kirúgtak, amikor a barátaimmal november hetedikén este Debrecen belvárosában leszedtük és a kukába állítottuk a vörös zászlókat.
- Szerencsére sikerült elvégeznie az egyetemet. Mivel próbálkozott utána?
Az Alföld című irodalmi folyóiratnál helyezkedtem el, ahol még a diploma megszerzése előtt megjelenhetett első tanulmányom Hernádi Gyula Az erőd című regényéről. Arról értekeztem, hogy a fasizmus nem ideológia, hanem módszer, és létezik belőle jobb- és baloldali változat is. Erre a következtetésre jutottam Lengyel József Újra a kezdet című, buchenwaldi lágerről szóló regényének elemzésével is.
- Nem is tevékenykedett sokáig a folyóiratnál…
A pohár akkor telt be, amikor az 1972-ben a debreceni irodalmi napokon be akartam mutatni egyetemista barátaimmal Hernádi Gyula Száraz barokk című novellája nyomán készült darabunkat, amely a modern kori példázatosság eszközeivel tárta volna a néző elé az ötvenes évek Magyarországának világát, szintén egyenlőséget téve a kommunizmus és a fasizmus között. Bár ez a rendezvény, akkoriban afféle „szocialista Hyde Park”- nak számított, ahol összegyűlhettek az értelmiségiek és elmondhatták a véleményüket még a Kádár-korszak „átmeneti visszásságairól is”, a darabot az utolsó pillanatban letiltották, engem pedig kirúgtak az Alföldtől. A történetet a regény is megörökíti.
- És ezek után még alkalmazták valahol? Publikálhatott?
Részben. Az Alföld után jött még egy konfliktus az Egyetemi Életnél, aztán irodalmi fórumon 1974-től 90-ig egyetlen sorom sem jelenhetett meg. Újságíró lehettem, kritikát, irodalomtörténetet írhattam csupán. Előbb a Csongrád Megyei Hírlap következett, de mivel nem tetszett a ténykedésem a helyi kiskirályoknak, innen is hamar mennem kellett. Ezután voltam könyvtáros, nevelő és napközis, illetve gimnáziumi tanár Debrecenen és Balmazújvárosban. Folyamatosan írtam, tucatnyi regény vázlatát, kéziratát készítettem el, de sajnos rászoktam az alkoholra is. Szerencsére ekkor ismertem meg feleségemet, Barna Mártát, összeházasodtunk és 1976-ban felköltöztünk Budapestre.
- A fővárosban sikerült új életet kezdeni?
Budapesten folytatódott a kálváriám. Elsőként a Szépirodalmi Könyvkiadónál próbálkoztam, de Illés Endre igazgató elállt a felvételemtől Hernádi Gyuláról írott dolgozataim miatt. Ő volt az ugyanis, aki 1957-ben feljelentette Hernádit a belügyminisztériumban az úgynevezett ávós regényéért. Ezután a Pest megyei Hírlap, majd a Mestermunka, a Finomkerámiaipari Művek üzemi lapja következett. Első, csak viszonylag normális munkahelyem 1983-tól a Móra Ferenc Gyermek és Ifjúsági Könyvkiadó volt. Én írtam ajánlókat az új kiadványokhoz a kiadó recenziós lapjába. Ehhez persze ismernem kellett őket, úgyhogy szinte annyit olvastam ismét, hat év fél éven át, mint egyetemistaként. És írtam, írtam könyveimet, a megjelenéssel nem törődvén.
- Ebben az időszakban, 1985-ben jelent meg első regénye, az Ama-tőrök is. Mégiscsak befogadta az irodalmi közélet?
Ezt a könyvet – amely egyszerre született Máté fiammal 1977-ben és azóta aszalódott több szerkesztő poros fiókjában – Végül Hernádi Gyula és Jókai Anna közbenjárására, a Magvető kiadó adta ki. Az Ama-tőrök egy amatőr színtársulat hétköznapjairól, próbáiról szólt. Számos pozitív kritikát kaptam, de amikor rájöttek, hogy valójában Nagy Imre és az 1956-os forradalom hőseinek újratemetését követelem benne, ismét megfagyott körülöttem a levegő.
- Ne is folytassa! A Mórától is kirúgták.
„Szerencsére” kaptam egy majdnem halálos betegséget, ami miatt súlyos műtét, majd hathetes kórházi ápolás után egy évig kellett betegállományban regenerálódnom. Ennek köszönhetem, hogy a Móra Kiadónál maradhattam és ezalatt írtam meg Hernádi Gyuláról szóló monográfiámat is, ami csak később, a rendszerváltozás évében jelenhetett meg. No lám, hirtelen még irodalomtörténész is lettem. Mire Istennek hála, gyógyultan, 1987 elején munkába állhattam, s már bomlani látszott a diktatúra. Újabb munkahely, a Film Színház Muzsika következett, ahol filmesztéta és filmszakember feleségem segítségével filmkritikusnak képeztem ki magam. Itt dolgoztam egészen a lap megszűnéséig.
- A letiltás és az ellehetetlenítés mellett más módszerei is voltak a kommunistáknak. Önt nem próbálták beszervezni valamilyen módon?
De, kétszer próbálkoztak vele. Először, még az Alföld idején a KISZ KB vezetőképző központjába invitáltak. Három évig kellett volna tanulnom, közben fizetést és száz forintos jelképes áron öröklakást kaphattam volna. Utána pedig egy kommunista lap szerkesztője, vagy akár főszerkesztője lehettem volna, ha nem mondok nemet a felkérésre. Amikor Kovács Kálmán bácsi az Alföld főszerkesztője tudomást szerzett döntésemről, azt mondta, bolond vagyok, el kellett volna vállalnom, így képviselhettem volna a kommunistáknál az Alföld érdekeit. De meg sem fordult a fejemben, hogy elvállaljam.
-És a másik eset?
Akkor besúgót akartak csinálni belőlem. Egy öreg, alkoholista, a Hadú-Bihar megyei pártfőiskolán és az egyetem valamelyik foxi-maxi tanszékén tanító, hírhedt „tanár” megszólított az egyetem folyosóján. Az öreg ideológiaszócső sajnálatát fejezte ki, amiért kiraktak az Alföldtől. Majd közölte: – De mindenen lehet ám segíteni, no persze, ha maga is segít nekünk. Ugye, kéz kezet mos. Visszakerül az Alföldhöz, mi meg néha találkozgatunk és maga mesélget nekem erről, arról. Aztán, ha megértjük egymást, megismerkedik más elvtársakkal is, továbbfejlesztjük „a dolgokat”. Erre azt feleltem: én erre alkalmatlan vagyok. – Kár – felelte az öreg hosszú hallgatás után, majd így folytatta: Gondold csak meg fiam, ha tudnád, hányan szolgálnak minket titokban sokan azok közül is, akiket nagyra becsülsz. Miért kell pont a legtehetségesebb embereknek legbutábban viselkedni. Így itt, Hajdú megyében legfeljebb népművelő, vagy „szaros” középiskolai tanár lehetsz. Miért lenne ez büntetés? – válaszoltam. Úgy tanultam, hogy középiskolában tanítani becsület és tisztesség dolga.
- A rendszerváltozás után viszont kibontakozhatott…
Végigjártam az összes nemzeti elkötelezettségű napi és hetilapot a Pesti Hírlaptól az Új Magyarországig, a Demokratától a Kis Újságig, a Magyar Fórumtól a Szövetségen át a Magyar Nemzetőrig. Megalakulásától a Napi Magyarország, majd a két újság összeolvadásától kezdve a Magyar Nemzet munkatársa vagyok.
- Ön nemcsak író és költő, hanem kritikus, irodalmár, újságíró és szerkesztő is. Különös, hogy mindeddig sem riportkötete, sem szociográfiája, de még egy gyűjtemény sem látott napvilágot eddig megjelent cikkeiből. Mi az oka ennek?
Ez a jövő zenéje. Harminc spirálfüzetnyi cikkem, tanulmányom, kritikám, interjúm, jegyzetem, publicisztikám jelent meg, ezekből bármikor összeállítható nem egy, de több kötetre való. Ennek azért is lenne értelme, mert alanyi újságírónak tartom magam, legtöbbször úgy állok neki egy másfél flekkes cikknek, mint egy versnek, vagy egy regénynek, így ezek jelentős része máig érvényes mondanivalót hordoz. Egyelőre azonban maradok a regények megjelentetésénél. Hamarosan befejezem a Falzettós profidalnok című tudományos-fantasztikus művemet, s már készen áll a betegségem történetét bemutató regényem, a Seminoma, avagy kórház a város közepén kézirata is.
- Mit gondol, mi lehet itt és most az írástudó missziója, feladata, Magyarországon?
Aki 1990 óta úgy hiszi, visszavonulhat az írószoba csöndébe, önmagát áltatja. Most már nyilvánvaló, hogy két értékrend folytat hazánkban kérlelhetetlen küzdelmet. Két táborra, az építést és a rombolást hirdetők táborára szakadtunk. Az egyik táborba azok tartoznak, akik a „baloldaliság”, a gyökértelen liberalizmus, az értéknélküliség nevében hirdetik azokat az elveket, amelyek az egész világot is a teljes pusztulás felé vezetnék. Ezzel szemben állnak azok az emberek, akik Isten békéjét, a hívő emberek közötti lelki kötés újjáteremtését, a saját spirituális értékeire büszke Magyarországot, Európa békéjét akarják. Olyan világot akarok, ahol az emberiség minden tagja arra törekszik, hogy megtalálja magában a Krisztus képmást, az Isten arcára formált embert. Olyan Magyarországon szeretnék végre élni, ahol a hit, a család, a feltétel nélküli Isten és emberszeretet hármassága teremt pszeudo-szegregációk helyett valódi közösségeket. Ezért kell munkálkodnia minden tollforgatónak, gondolkodónak, hiteles magyar embernek.
Szlovénia
Ez az ország nem csatlakozik Trump Béketanácsához
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!