Mesterségek szobrai – százéves kortükör

Míves kiállítású könyv jelent meg a magyar Országházról A mesterség dícsérete – parlamenti szoborkorrajz címmel.

Kuriózumnak számít a kötet, bár az Országháza az az építészeti ereklyénk, melyről könyvek, leporellók tucatjai születtek, mégis a mostani kiadvány olyan részletét kapta lencse- és tollvégre, amit kellő alapossággal nem vizsgál a szemlélő, s összefüggéseit sem keresi az átlagos látogató. A 88, több részletből összeállított, s a helyszínen lefestett Zsolnay – szobor került be a most, 1500 példányban piacra került albumba, mely a száz esztendővel ezelőtt, az Ország Házának építésekor és építészei által fontosnak tartott mesterségeket jeleníti meg szimbolikus alakokkal, a mesterségek jellegzetes kellékeivel, akkor használatos eszközeivel.
Bár a fülszöveg a könyvet a Parlament történetét sajátos nézőpontból feldolgozó kötetként, a millennium megbecsült mesterségeinek albumaként jellemzi, a gyűjtemény mégsem lehet teljes korkép az akkori magyar mesterségekről. Méghozzá a szobrok megálmodói és az épület megalkotói „bűneként”, ugyanis ők nem vonultatták fel az akkori foglalkozások teljes palettáját, csupán azokat, amelyeket a legfontosabbaknak tartottak a polgárosodó Magyarországon. Mivel a mesterségeket megjelenítő szobrokat nem a kor vezető szobrászai alkották, „holott az ország házában a legjobb magyar művészek munkáinak volna méltó helyük”, s stílusuk, megformálásuk, attribútumaik közhelyeseknek, anyaguk is olcsónak és értéktelennek minősíttetett már az épület átadásának pillanatában, meglehetősen heves támadások fogalmazódtak meg a korabeli lapokban, sőt, magában a parlamenti interpellációkban is ezekről. Az akkori krónikások szerint az egyéni megformálás jegyeit nem viselik magukon, az alakok ruházata is következetlenül archaizáló. Ennek ellenére beleillenek az épület stílusába.
Ezért csak hosszú vita és levelezés után engedélyezte az Országház építéséért felelős bizottság e szobrok megalkotását, de az építész Steindl Imre és barátja, Zsolnay Vilmos „összeesküvése” így is sikerrel járt. Talán a barátságukon túl kettejük – a Parlament építésében, díszítésében betöltött – fontos szerepét is sugallja a vonásaik megörökítése: az építőművész figurájának arca ugyanis Steindl Imrét jeleníti meg, míg az agyagműves Zsolnay Vilmos portréját őrizte meg.
A nyolcvannyolc szobor közül huszonnégyet az üléstermeket kísérő folyosókon helyeztek el, a többi hatvannégyet pedig a két társalgóban, az építészeti keretbe illeszkedő kis oszlopokon. A főrendiházi társalgóban az „ősi” mesterségek és az „emelkedettebb tudományok” kaptak helyet, míg a képviselőházi társalgóban a polgári foglalkozások alakjai. Ezzel is utaltak az azokba bekerült honatyák ranggal és születéssel járó főrendiházi valamint a választásokkal bejutott tagság szimbolikus tartalmára: vagyis, hogy valóban az ország van jelen a Házban. Csupán Steindl és Zsolnay értékítéletével magyarázható, hogy nem kerültek be a tanítók – tanárok allegorikus figurái, a szolgáltatásban dolgozók rendjei és az élelmiszer – iparosoké. Hiába voltunk akkor is agrárország, a parasztság, földművesség szerepéhez mérten jelentéktelen reprezentációt kapott, ugyanakkor a szobrok számához arányítva enyhén túlértékelődött a szellemtudományok és a művészetek köre, sőt az építészeté is. Tanulságos a ruházatok vizsgálata, hiszen a polgári viseletet nem tartották az alkotók méltónak a helyhez, s az egyszerű kézműves is olyan díszeket (zsinórokat, sujtásokat) kapott öltözékére, ami illett a kor magyaros stílus-elképzeléséhez, ugyanakkor funkciótlan lett volna a valóságban.
Elmondható tehát a könyv alapján, hogy a szobrok korántsem a valós társadalmi arányokat és a száz esztendővel ezelőtti szokásos viseletet, inkább egy nosztalgiából építkező, „művészi” ízlésvilágot tükröznek. Mindettől függetlenül látványosak és anyaguk folytán – az egyedülálló Zsolnay – technika: a pirogránit – rendkívüliek. Sajnos, a háborúk során megsérültek, eszközök, részletek törtek le belőlük, sőt az egyik szobor meg is semmisült. Ennek pótlására készítették el az ötvenes években a szocreál stílusú pótlást: a távírdász kisasszony figuráját, s ekkor festették le az építőművész kezében lévő tervrajzon az Országháza alaprajzát, „nehogy az ellenség felismerje”! Ez utóbbit a restaurátorok 10 éve állították helyre.
A mesterség dicsérete – parlamenti szoborkorrajz című impozáns kiadvány szerzője Búza Péter és Festetics Antal, fényképésze Gadányi György.(Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht.)

Frang Gizella